2007-02-05

A kukkoló

Ha melléklet képeket tartalmaz, akkor azokat nem jelenítjük meg. Eredeti melléklet letöltése


Folytatás:

. . .

Másnap iszonyú fejfájással ébredtem. Ekkor tudatosult bennem, hogy az este leütöttek. Nyuszi nem ugatott, mert felismert még a sötét előszobában, a gazdámék pedig nem számítottak rám ilyen későn. Reggelre az egész ház kiürült. A gyereket elvitte a doktornő iskolába, aztán a reggeli misére hajtott. „Semmi probléma” meg vagy lefeküdt aludni, vagy elment a sugárkezelésre. Az éjjeliszekrényemen egy csokor vörös rózsa állt. A kis levélkén pedig csak egyetlen szó: Bocsánat!

Nem volt több órám a héten. Azt terveztem, hazautazom. De az igazat megvallva nem tudtam, mindent pakoljak össze vagy csak a szennyest – azaz vissza fogok-e jönni a jövő héten is, vagy felmondok. Elég megrázkódtatás ért itt, most még az is lehet, agyrázkódásom is van. A háziak furcsák, a szomszédot meggyilkolták, engem leütöttek, a szomszédos kastélyban skót szellemek vannak, a parkolóban egy elhagyatott, lengyel rendszámú kisbusz dekkol, a környék tele van temetőkkel és sötét utcákkal. Máskülönben meg nincs hol máshol laknom. Főleg nem ingyen. Ez azért jelentős tényező, hogy úgy mondjam.

Kikecmeregtem az ágyból, a fejfájásom is kezdett szűnni. Azt hiszem, túléltem a dolgot. Azért óvatosan lépkedtem a fürdőszoba felé. A lépcsőházban remek ólomüveg ablakok voltak. A sárga részen keresztül lehet látni a szomszédba. Annak ellenére, hogy kissé szédelegtem, s jobb lett volna leülni, megálltam hálóingesen az ablak előtt. De igazán nem láttam semmit. Mintha senki sem lett volna otthon. A ház szobáiba egész jól be lehetett látni. Ám mindenütt csend honolt.

Csak most kezdtem el azon gondolkodni, hogy kerültem én az ágyba, ki adta rám a hálóinget, ki hozta a csokor rózsát éjnek évadján. És leginkább az gyötört, vajon ki ütött le. Az biztos, hogy nem álmodtam csak a velem történteket. Ezt a fejemen dudorodó púp, sajgó halmocska bizonyította, meg az, hogy továbbra is szédelegtem valamelyest.

Miután összecsomagoltam a szennyest és pár értéket – ha mégsem jönnék vissza -, lementem a konyhába reggelizni. Igazán abban reménykedtem, nem kell senkivel találkoznom, ámbár a háziak talán tudtak volna választ adni pár kérdésemre. Mégis eléggé össze voltam zavarodva. Ilyet általában nem kérdez az ember az ismerőseitől: mondd, te ütöttél le az este? Arra vagyunk nevelve, hogy semmi rosszat ne feltételezzünk embertársainkról. Ha meg valami szokatlan történik, én legalább is, nem tudjom, mit csináljak. Mi van, ha az egészet csak képzelődtem.

Először is meglehet, valaki, egy ismeretlen, egy betörő, vagy ilyesvalaki ütött le, és a háziak találtak meg, fektettek le. Mi van, ha a lengyel kisbusz tulajdonosai jártak a házban? Az is lehet, nem is ütöttek le, hanem elájultam. És a továbbiak ugyanúgy történtek, mint az előző feltételezésnél. Az is előfordulhat, a háziak néztek betörőnek, azok ütöttek le, de aztán látták, én vagyok az, felvittek, lefektettek, és a rózsát is tőlük kaptam, hogy ne haragudjak a félreértés miatt.

A rózsa másképp is az asztalomra kerülhetett. A héten kisebb nézeteltéréseim voltak az egyik magyar származású kollégámmal. Ő úgy gondolta, már csak azért is önzetlenül segíteni kell honfitársainkon, mert azok honfitársaink. Én pedig úgy döntöttem, engem nem lehet kihasználni. Ezen megsértődött, és egy csomó hülyeséget kezdett el rólam terjeszteni. Például azt, hogy fasiszta vagyok, hogy lenézem a svédeket, és hogy a tanítványim isszák meg ennek a levét. Mindez persze rágalom volt, és titkon reménykedtem, a kollega bocsánatot kér hamarosan. A rózsacsokor lehet-e tőle?

Nem hittem, hogy a kérdéseimre gyorsan feleletet kapok. Ha most hazautazom, sem az itteniek, sem a kollega, sem senki Göteborgban nem válaszolhat. Kicsit szétnéztem a konyhában. A doboz tej, amit a héten vettem egymaga álldogált az üres hűtőben. „Ezek nem esznek semmit?” – gondoltam? A kenyértartó mellett egy halom morzsa és egy félig megkezdett péksütemény. Próbáltam összerakni valami képet a család táplákozási szokásairól. Húst biztos ettek, mert a kutya táljában hatalmas véres velőscsont volt.

Én nem ettem húst már két éve. Fokozatosan undorodtam meg tőle. Először csak disznót nem ettem, majd a marhahúst is nehezen emésztettem meg. Utána szépen, lassan felhagytam minden húsfélével. Az emésztésemnek mindenesetre jót tett a változás. Lehet, a pénztárcámnak nem, mert Skandináviában nem túl sok zöldség terem meg, az ember meg nem élhet zabkásán és krumplin. De azért az örgrytei család üres hűtőszekrénye riasztó volt.

A hatalmas tölgyfa ebédlőasztal körül üresen álltak a székek. Választhattam, mint Hófehérke, hogy melyiken is akarok ülni. A család már korábban reggelizhetett, a friss újság, kávéscsésze erre engedett következtetni. Az újság alatt hevert egy orvosi beutaló is: az onkológiára. A férfinak szólt, s erről tudtam meg, hogy 42-ben született, mint az anyám. Nem gondoltam volna, hogy már elmúlt hatvan. Igaz, hogy csak egyszer találkoztam vele az ismerősömék galériájában vagy két éve. Szerintem azóta fedezhették fel nála a daganatot, mert akkor nyáron még teljesen egészségesnek és boldognak látszott. A személyi száma, az orvos neve, a klinika címe mind ott állt feketén-fehéren a beutalón. Azt is hallottam a gyerektől, hogy a férfi kezelésekre járt. Elég rossz állapotban lehetett. A hallása, a látása megromlott. Az ebédlőben állt egy iskolai tábla, ahová a papának felírták krétával az összes fontos telefonszámot – így többek között az enyémet is. A számok elég nagyok voltak ahhoz, hogy el tudja olvasni. Arra tippeltem, hogy talán agydaganata lehetett.

Ahogy így el-elgondolkodtam a műzli kanalazása közben, valaki a hátam mögött megszólalt:

„Jó reggelt!’

A férfi állt a konyhaajtóban félmeztelenül, egy kisgatyában. Majd rám hozta a frászt.

„Tudtál aludni?” – kérdezte, de én meglepetésemben azt sem tudtam, hol vagyok. Nem tartottam valami szerencsésnek, hogy kisgatyában áll előttem: illetlenségnek és undorítónak találtam. Persze, ez lehet neveltetés, kultúra kérdése. Először azt is borzasztó zavarónak tartottam, hogy a nyilvános szaunákban, melyek ugyan többnyire nem koedukáltak, mindenki pucéron üldögél a törölközőjén. Életemben nem láttam annyi undorító izzadt, hályas testet, mint amikor úszni-szaunázni jártam.

„Nem emlékszem” – válaszoltam.

„Nagyon sajnálom” – mondta fejét kissé a szőrös melle irányába biccentve. „Én voltam az.”

„Kicsoda?”

Talán az, aki leütött?

„Az, aki leütött...Sötét volt. Tudom, nincs mentség rá. Sajnálom.”

Az a verzió jött be tehát, hogy a család meg volt győződve, hogy már korábban, valamikor délután hazautaztam. Nem számítottak arra, hogy éjjel tizenegykor bukkanok fel. Az igazat szólva korábban soha nem jöttem haza kilencnél később. Nos, a férfi rosszul hall, a gyerek képzelődik, és korábban is járt már betörő náluk. Korábban is! Persze végig kellett hallgatnom a nyomorult szabadkozását. Valahogy idétlennek hatott az egész. Talán csak azért, mert nem volt rendesen felöltözve, és nem tudtam levenni a szemem a megereszkedett hasáról. De maga az eset is rendkívül szerencsétlen volt. Láttam magam előtt a gazdag paranoiás orvosékat a lépcsőházban árnyékomhoz tétován közeledve.


2.






Az északi szél nagyon hideg szél. ’Észak felől támad a veszedelem’ (Jeremiás, 1:14) Ott lakozik a Sátán; és onnét származik a romlás.

Az északi szél a kísértés súlyát hordozza magában: a szél lehellete a kísértés első előjele; a hidegsége, az erkölcsi mulasztás dermesztő hatása. Ezért az északi szél akkor jő, amikor az elmét komoly kísértés kerít hatalmába. És megerősödik, mikor a lélekből visszahúzódik a kísértés.

’Északról’ mondja Izajás, ’és nyugatról’ (a tengerről, 49:12). Az északi szél a kísértést jeleníti meg: a tengert, a világot. Annakokáért gyűjti össze Krisztus az ő követőit az északi szél és a tenger elől, hiszen ő nemcsak az igazakat, hanem a bűnösöket is megvédi a kísértés erkölcsi kínjaitól.

’Az Isten csillagai fölé állítom trónomat.’ mondja a Sátán.’messze fenn, északon.(...) Hasonló leszek a Fölségeshez!’ (Izajás, 14:13, 14) A gőg szárnyán felemelkedve a trónját északon kívánja felállítani; arra tör, hogy olyan legyék, mint a Fölséges, magát öntelten azzal teszi egyenlővé, akinek alá kellene vetni magát. És mi több, mondom nektek, nemcsak hogy egyenlővé teszi magát mesterével, de annál jobbnak véli magát. A Gonosz elbukik, mert magát felmagasztalni próbálta; az ember magát megalázza, ha a világban való növekedésre vágyik.

(...)

Isten, ahogy mondják, délről fog eljönni. A Gonosz északról, Isten pedig délről. A Gonosz a tudatlaság homályában él; Isten a felebarátok között támadó szeretet szülte nyugalomban leli örömét.

A hideg északi szél a hús pórusait arra készteti, hogy szorosan összezáródjanak; a déli szél melege nyitja fel őket újból. Amint az öklöt a hideg kapzsiság szorongatja, az üdvös nyílt marokkal jótét alamizsna formájában adakozik.

Ha az öreg szárny a lelket a pokolra viszi, az új szárny a vágyott mennyei dolgokhoz repíti fel azt. A lelket a bűn lehúzza, az erény pedig felemeli.

Az Aberdeeni Bestiárium: Az északi és déli szélről


. . .

Az ősz idén szokatlanul alakult. Sokáig megengedte, hogy az ember belefeledkezzen a napsugarak bágyadt, fülledt melegébe. Nyugat-Svédországban ez a tenger finom, de fokozott párolgásával járt együtt, s a langyos, párás levegőben nem akart szünni az ember megtévesztése: október, november, és fagynak semmi jele. Éppen ellenkezőleg. A fák nem akartak megválni a lombjaiktól, a fű nem akart elfonnyadni és végül megsárgulni, sőt, a tavaszi hagymás növények tévedésből növekedésnek indultak, szélvédett, napos helyeken még virágot is hoztak. Legnagyobb elképedésemre a Gustav Adolf tér rododentronjai virágozni kezdtek egy reggel a szitáló esőben. Nem tudtam, hogy örüljek vagy nem. Hallottam a rádióban, ha most elvirágoznak, tavasszal nem fognak újra nyitni. Milyen tavasz vár akkor ránk? Még minden zöld volt, a nyugati szelek esőt és feszültságet sodortak a város fölé. Nem tudom, hány olyan estém volt, hogy az ablakból a villámokat figyeltem, és azt számoltam, hány másodperc telik el a dörgésig. Komolyan attól kezdtem el tartani, itt a világ vége.

Aztán ehhez is hozzá lehetett szokni, mint mindenhez. Csak kondicionálás kérdése az egész. Ha folyton azon aggódtam, száz éve nem volt ilyen meleg ősszel, nem tudtam aludni. Ezért elhatároztam, mostantól még legalább száz évig ez már így lesz, most már ez a normális, ilyen az ősz - és megnyugodtam. Békésen néztem a leveleiktől olyan nehezen megváló platánokat és bükkfákat, amint a 60-as busz ereszkedett le velem az Ullevi stadion felé. Elhaladtunk a központi tűzoltóság, az új stadion, aztán a régi mellett is. Amikor az új stadionban meccs vagy atlétikai verseny volt, a hatalmas reflektorok az egész félig eldőlt lavórhoz hasonló konstrukciót úgy megvilágították, hogy lehetett látni a szurkolók izzadt és felajzott tömegét. Amikor például éppen az atlétikai világbajnokságot közvetítették, emberek milliói meredtek a tévék négyszögletű digitális képére. Én egy este arra jártam. A roppant méretű stadiont a reflektorok úgy megvilágították, hogy bár körülötte egész Svédországban sötét este volt már, a versenyzők nappali fényben viaskodtak. De ez még semmi, ahhoz képest, amilyen félelmetes hatást váltott ki az éppen ott sétálóból annak a tudata, hogy a tömeg és a verseny heve keltette energiák a stadiont bármelyik pillanatban szétrepeszthetik...

A táskámat a buszon az ülés alá tettem, hogy ne legyen az útban. Az arcom a párás ablak felé fordítottam, hogy ne kelljen senkivel szóbaállnom. A biztonság kedvéért még egy fülhalgatót is a fülemre helyeztem, bár semmi sem szólt belőle, mert az mp-hármasom le volt merülve. Az egész csak azért volt, hogy megvédjen az emberektől. Az igazság az, hogy szerettem volna egy nagy újságot magam elé teríteni, de azért két kis lyukkal, hogy én kilássak. De úgy gondolom, a fülhallgató is megtette a magáét. Ezt a trükköt persze mások is alkalmazták. Vagy a mobil, vagy valami lejátszó fülhallgatója lógott sokunknak a füléből. Hallani sem akartunk egymásról. A friss Metro-számok a gyávábbaknak rendelkezésére álltak. Lehetett variálni is más ingyenes hírlappal.

A Centralenig ki lehetett bírni. Itt szálltam le. A megállót Drottning-térnek nevezik. Át kell bukdácsolni a villamossineken. A tér közepén egy, a Móricz Zsigmond körtérre emlékeztető épület áll, ahol információ és jegypénztár található. A tér maga nagyjából üres. A központi vasútállomás, a főposta és pár szálloda veszi körbe. Macskaköves, hogy a körömcipők gyenge kis sarkacskái mind beakadjanak a kövek közé, netán a viselőjük el is veszítse az egyensúlyát, a járás ritmusa megbicsakoljon. Nem mondom, hogy a legislegviccesebb az, ha az illető el is vágódik. Mások kárán röhög az ember a legjóízűbben.


. . .

Fehér hálóingem van, az Ellos-katalógusból rendeltem. Tegnap este a doktornő adta rám. Megvizsgálta a fejemet is. Amikor néhány pillanatra magamhoz tértem, sietett megvizsgálni. Aztán óvatosan levetkeztetett, mint a gyerekeket kicsi korukban. Lefejtette rólam a pulóvert, kibontott a nadrágomból, lehúzta a fehérneműt, a zoknit, majd lazán átvetette a fejemen a hálóinget, mint valami lasszót. Lefektetett. A férfit elküldte a belvárosba, hogy hozzon valami szép virágot, amivel bocsánatot tudnak kérni. A gyerek is szeretett volna aszisztálni, de nem lehetett. Reggel iskola.

Azon gondolkoztam, milyen egy idegennek a hálóingem megérintése. Ha nem lettem volna öntudatlan, szégyenkeztem volna, az biztos. De az öntudatlanság s a tudatlanság eloszlatja a szégyent, mert a szégyenkezés a tudás nővére.

A kirakatban fehér hálóingek és bugyik lengtek. Nem soká megy a buszom. Azzal ütöttem el az időt, hogy hálóingeken elmélkedtem. A buszra, vonatra várókat levetkeztettem. Vettem egy csokit, hogy az alvás édesebb legyen. Beállt a Strömstad Express gyorsjárat. A bérletemet a leolvasó elé tartottam, és egy jónapotot morzsoltam el a számon, amint a buszsofőr rám pillantott. Mindjárt elalhatom. Lassan és türelmesen felpréselte mindenki magát a járműre, és nekem sikerült ablak mellett helyet szereznem. Itt az az íratlan szabály, hogy addig az ablak mellett egyedül ülő mellé nem ül le senki, amíg vannak szabad páros ülések. Ha mindegyik megtelt már, lehet megkérdezni, szabad-e az ülés. De szerencsére ma nincsenek annyian, mint szoktak. Egyedül ültem, és az ülésemmel párhuzamos két másik ülésen sem ült senki. Ez megnyugtatott. Ez elég volt, hogy szertartásosan kibontsam és elfogyasszam a csokoládét, hogy az álmomat megédesítse.

De az álmot nem ez tette édessé. Nem is az álmot, hanem az ébrenlétet édesítette meg az illat, majd a leheletfinom emberi kipárolgás – amit feromonnak hívnak. Az illatokat egy látomás követte. A látomás a mellettem levő páros ülés egyikén helyezkedett el. És nem tudom, mikor került oda. Talán, amikor a csokit bontogattam, és egy pillanatra abba merültem bele, elveszítve az összeköttetést a körülöttem levő világgal. A busz világával. Az utasok, annak az egy érdekes utasnak a világával. Tekintetünk találkozott.

Negyvenes férfi. És nem szőke, de kék szemű. Bizonyára dán lehet, azok a legszebbek: gesztenyebarna a hajuk, és mélykék a szemük, mint neki. A szeme alatt pár szeplőt is megpillantottam abban a töredékmásodpercben, amikor a tekintetünk összeért. Ezen el lehetett álmodozni hazáig. Erről legalább olyan édeset lehetett álmodni, mint egy tábla tejcsoki.

Elképzeltem, ahogy fehér hálóingemhez ér.

Szegény utas, fogalma sem volt, milyen gondolatokat társítok hozzá. Békésen ült, kifelé nézett a párás ablakon. A Tingstads-alagút narancssárga fényében arca mintha felragyogott volna, mintha arany bevonatot képezett volna kissé borostás arcán a lámpafény. De ettől eltekintve unottan, fáradtan nézett, és semmit sem olvasott. Ha olvasott volna valamit, megtudhattam volna, mi érdekli. Mint egyszer gyerekkoromban a vonaton, ahol egy fiú ült velem szemben. Angyalarca volt, a kezében egy fekete borítójú könyvet tartott, a könyv borítóján egy kulcslyukat ábrázoló képet láttam, és a címet: Kazárszótár. Akkor azt gondoltam, őt is a nyelvek érdeklik, mint engem, de aztán később megtaláltam a könyvnek azt a változatát, ahol a borítón egy kulcs látható, és a könyvnek ugyanaz volt a címe: a Milorad Pavić írta Kazárszótár. A fiúnál egy női példány volt, az enyém egy férfi példány. A könyv nem szótárként, mint inkább enciklopédiaként szolgált. Egy különös formája a regénynek, ahol a szócikkek között szabadon jár-kel az ember, és a regény mintegy körkörösen alakul ki a fejében, ahogy a különböző forrásokból szármozó szövegdarabok kiadnak egy mozaikképet. Ez nagyon is emlékeztetett a megismerésnek a folyamatára. Az ember szilánkokból ragasztja össze a tükröt, mely által még mindig csak homályosan lát.

Az utas olyan parfümöt használt, amit életemben legalább egyszer már valahol éreztem, s akkor jól az emlékezetembe véstem. Nem tudom, hol. Csak azt tudtam, ehhez az illathoz kellemes emlék társul. Ez a kellemes benyomás most megerősödött. Azt a következtetést vontam le, már kétszer jó volt, legközelebb is jó lesz, jónak kell lennie. Gyanakodnom kellett volna, hogy az érzékeim az orromnál fogva vezetnek!

Nem tudtam megállni, hogy ne sandítsak minduntalan a férfira. Attól tartok, egy idő után észrevette ezt. Akkor próbáltam percekig az ablak felé fordulni, de beesteledett, és önmagam reflexén kívül semmit nem láttam az ablakban. De, valamit még. A férfi fehér kötött kardigánjának egy szeletét. Megpróbáltam azt is, hogy lehúnyom a szemem, de abban a pillanatban, amikor a szemhéjam lecsukódott, vad fantáziaképek bomlottak ki lelki szemeim előtt. Rododentron virágok a főtéren, a férfi biciklivel jön, és rám mosolyog. Kezében a Kazárszótár egy férfi példánya. Nálam pedig egy női a kulcslyukkal.

Elaludhattam. Amikor felébredtem, az utas már nem volt ott, leszállt. Kerestem az illatot, amit már korábbról ismertem. De az is eltűnt vele, elmúlt.


. . .


Otthon egy halom postai küldemény várt. A sok számla, reklámújság és tájékoztató között találtam egy hivatalos levelet a göteborgi városi rendőrkapitányságról. Mondanom sem kell, megemelkedett a szívverésem a feladó láttán. De valahogy úgy éreztem mégis, a levél mégsem meglepetés, tudtam, hogy ki akarnak hallgatni tanúként. A kihallgatást a következő hétre tűzték ki. Az idézésben az állt, hogy gyilkosság bűnügyében. Nem volt nehéz kitalálnom, milyen gyilkosságról lehetett szó. A rendőrség számára az elkövető lehetett ismeretlen, számomra azonban még az áldozat is az volt. Nem sikerült kitudnom, a szomszédban kik laktak.

Arra emlékeztem, hogy a postaládán két név is állt: egy svéd és egy magyarnak hangzó. A rengeteg szobából sem lehetett a lakók számára következtetni. Amennyit láttam az ólomüveges ablakon keresztül, azt semmire sem használhattam. Rend volt, az biztos, de életnek nyoma nem sok.

Beláttam a folyosóra, két másik ablakon keresztül pedig egy gyerekszobába és egy másik szobába, ahol egy csomó régi dolog – bútorok, lámpák, ruhák, óra, vaságy – volt látható. A nagy üresség és a pendáns rend rémisztett. Ha laknak is a házban, micsoda emberek lehetnek. Egy közülük azonban – meggyőződésem szerint – már nem élt. Most csak az maradt kérdéses, a rendőrségnek mindebből mit mondjak el. A tócsáról és a főbérlő furcsa viselkedéséről beszélnem kell. Arról is, hogy az utcában nem ismerek senkit a háziakon kívül. Hozzájuk egy hete költöztem, a tócsát akkor láttuk, amikor a költözés előtt megbeszéltük a részleteket. Arról van tudomásom, hogy a püspök háza melletti parkolóban egy kisbusz áll. Arról is, hogy az utcában járt egy veterán Mercédesz azon a napon, amikor a tócsát láttuk, és a kocsit azóta nem láttam. De csak egy hete lakom ott, s igazán csak esténként vagyok otthon. Valamint hogy a héten semmi különöset nem tapasztaltam.

A fantáziáimról és feltételezésekről nem akartam beszámolni, hiszen azok, nagyon is meglehet, hogy pusztán csak képzelgések. Amikor valamit nagyon meg akarunk tudni, az a valami valahogy meg is tudódik. Az újságban a rendőrségi híreket olvastam, a könyvtárban Örgryte története után kutattam, a szomszédokat megfigyeltem, és mindenből azt az egy aspektust tartottam szemelőtt: valakit meggyilkoltak. Ebből az aspektusból tüntek fel az adatok a könyvekben és a számítógép monitorján. Azt találtam, amit találni akartam. Kiderült, Göteborgnak igen sok köze van a skótokhoz, egy bizonyos skót családhoz. De persze a város története kismillió érdekességet tartalmazott, csak én éppen ezt találtam érdekesnek. Mindjárt összekapcsoltam azzal, hogy a svéd római katolikus egyház püspöke angol származású, s nem lepett volna meg, ha kiderül, hogy skót. Aztán a háziak abnormális viselkedése is gyanút keltett bennem, hogy valami közük lehet a gyilkossághoz, vagy valami máshoz, ami a szomszédhoz kapcsolja őket, de legalább is a nő valamit tudott. A tócsa nem lehetett rozsdás víz, ezt viszont elmondhatom a rendőröknek. A Överås-kastély titokzatos szelleméről, a Feketeruhás Hölgyről inkább nem szólnék. Legalább is addig nem, amíg magam is meg nem győződtem arról, hogy a szellemnek esetleg köze van a környéken történő dolgokhoz.

A hírekben azonban egy szó sem esett gyilkosságról. Az örgrytei Swedbank automatája előtt megkéseltek azonban egy férfit, elvették tőle a pénzt, amit kivett – ez benne állt az újságban, és elég nagy port kavart, mivel a dolog fényes nappal történt. Ehhez itt nincsenek hozzászokva. Nem úgy, mint mondjuk Sao Paoloban vagy Chicagoban, de Kijevet is mondhattam volna. Valahogy Skandinávia még viszonylag steril volt, hogy úgy mondjam, naiv. A jólelkűségnek és naivitásnak azonban kezdtek megmutatkozni a hátrányos következményei is. Például egy késelés fényes nappal. A városban egyfajta koldusmaffia is működött. Bár hagyományos értelemben vett utcai koldusokat elvétve lehetett látni. E tekintetben Skandinávia és a kontinens között szembetűnő különbségek vannak. Dániában az első az volt, amikor a busz megérkezett Koppenhágába, és én elkezdtem a kofferomat magam után húzni a szürke, világháborúkat látott házak között, hogy egy rosszul öltözött, ápolatlan külsejű egyén előttem termett két kezét alamizsnáért nyújtva. Hiába léptem azonban tovább, az illető kitartóan követelt és torokhangon előadott valamit dánul, nyilván, hogy szánjam meg. A kitartás. Látszott rajta, hogy nem most kezdte a pályát. És sorstársainak tucatja koldult a dán főváros utcáin. Ehhez képest Svédország és Norvégia steril. A koldulási módszerek is mások. Egyszer Stockholmban láttam egy egészen szívbemarkoló előadást, bár a fejemben folyton ott motoszkált a tudat, a pénz, amit az emberek adnak, sohasem annál a kolduló gyereknél marad, akit például zenélni vagy rajzolni látunk. Szóval Stockholmban a Gamla Stan egyik forgalmas sikátorában egy öltönyt, vasalt inget és nyakkendőt viselő kisfiúra lettem figyelmes. A hangját már utcákkal távolabbról lehetett hallani: kristálytiszán csengett. Még nem érte el a serdülőkort, és vékony, majdnem szoprán hangon orosz dalokat énekelt. Az egész olyan éterinek hatott, időn és téren túli érzést keltett bennem. A nyelvet meleg hajlásairól mindjárt felismertem. Valahogy a szomorúságot is benne. Az orosz egy rendkívül meleg, lágy és szomorú nyelv, gondoltam akkor, amikor az ismerős dalokat meghallottam. A skandináviai koldusmaffia a gyerekeket küldi az utcára vagy házról házra kéregetni. Rafináltan manipulálnak az emberek szánalmával és büszkeségével. A szegénység nagy úr, és a gazdagság még nagyobb.


. . .

Egyszer a közeli benzinkút mellett sétáltattam a kutyát. A benzinkút parkolójában egy lengyel rendszámú személyautó állt meg, az autóból kiszállt egy kislány, hóna alatt egy mappával. Hamarosan megtudtam azt is, mi volt a mappában. Nem sokkal azután, hogy hazaértem, csengettek. A kislány volt az. Arca kipirult, szőke haja befonva két varkocsba, ruhája tiszta, körmei ápoltak, új cipőt viselt. Az ember meg nem mondta volna, hogy nem az egyik a helyi svéd gyerekek közül addig, amíg meg nem szólal. Tört svédséggel próbálta előadni, hogy cseretanuló, s azért van itt, hogy svédül tanuljon. Közben szeret rajzolni is, és azzal akar egy kis zsebpénzt keresni, hogy a rajzait árulja.

Kint kutyahideg volt. A nyitott ajtón besüvített a szél. Végiggondoltam, hogy ez a nyomorult kislány gyalog járja be az egész környéket, mindenüve bekopogtat pár koronáért. A kabátja csinos volt, de vékony, nem erre a klímára tervezték. A gyermek arca, keze piros, nem csak a szégyen, hanem a hideg szél marása is piroslott rajta.

Megkérdezte, hogy megnézném-e a rajzait. De nem is így kérdezte, hanem a svéd szokásokkal ellentétben frunek, asszonyomnak szólított.

„Asszonyom! Legyen szíves, nézze meg a rajzaimat.”

„A te rajzaid?” – kérdeztem, s ő habozás nélkül rávágta, igen.

Másolatok voltak. A képeken lovak, skandináv manók, labdázó gyerekek. És még nem is ugyanannak a kéznek a munkái, ezt mindjárt megláttam.

„Ugye, vesz?”

„Sajnos, nem az én stílusom” – válaszoltam, s a csalódottság mellett a félelem is fellángolt a kislány szemeiben. Gondolom, azok ott az autóban nem fognak örülni, ha kevés pénzzel tér vissza.

„Viszontlátásra!” – felelt és sarkon fordult.

Néztem, merre ment. Házról házra tovább. Szerettem volna neki segíteni, de nem úgy, hogy pénzt adok neki, abból neki semmi nem jutott volna. Nem voltam biztos, hogy nem a saját apukájával utazott. Elgondoltam, hogy a hideg éjszakákon a kocsiban alszanak, végigjárják az egész nyugati partot, alamizsna reményében. Reméltem, hogy a képekkel való kéregetésen kívül nem kényszeríti a férfi másra a gyermeket. Törékeny alakját sokáig láttam még. Majd azt is láttam, visszamegy a benzinkúthoz. Azon tanakodtam, felhívjam-e a rendőrséget. De ehelyett a benzinkutat hívtam. Ismertem a kutasokat. Elmondtam, mi történt, de ők megnyugtattak, hogy tudnak róla, már szóltak a rendőrségnek, de azok azt mondták, rendkívül nehéz az ilyen eseteket bizonyítani, és hogy nem jönnek ki a helyszínre, mert mire kimennének, az ismeretlen autó bizonyára kereket old. Igaz. Hogy is lehetne bizonyítani, hogy tulajdonképpen kiskorú ellen elkövetett bűncselekményről van szó. Gondolom, számtalan ilyen és még ilyenebb eset előfordul Svédországban minden áldott nap. Amolyan steril fajtája a koldulásnak, a gyermekrabszolgaságnak.


. . .

A hétvége a rendőrségi kihallgatásra való készülés mellett egyéb tervezéssel telt. Az óráimat terveztem. Két kurzust tartottam, egy alap és egy haladó angolt. A gimnáziumi angol A órákon még magával a nyelvvel foglalkoztunk: a nyelvtannal, a nyelv és az angolszász kultúra fajtáival. A B kurzuson pedig inkább az angolnyelvű irodalommal. Próbáltam érdekességet találni az interneten. De minduntalan a skót történelem jeles eseményeinél kötöttem ki akaratlanul is. Aztán az oldalak automatikusan egymáshoz kapcsolódtak, egyik hivatkozás a másikig vezetett.

A régi szép időkben, mikor a Chattik ezüst-arany nemesi címerét három függőleges vérvonallal egészítették ki (a heraldikában sugárnak nevezik) az 1010-es barry-i csata emlékére, Anglia hatalmas területeit és Skócia nagyrészét is erdőségek borították. A megnövekedett népesség és a hajóépítést még nem követelt nagyarányú fakitermelést. De ehhez hasonlóan egész Európát erdőségek övezték. Manapság Norvégia és részben Svédország látja el Európát fával. Akkor, hogy úgy mondjam, Skócia is még önellátó volt.

A Keith-család, a kései Chattik leszármazottai fontosabbnál fontosabb pozíciókat töltöttek be a brit szigetek legészakibb csücskében. Kapcsolatuk a svédekkel egészen korai. Andrew Keith Gustav Wasa, a legendás svéd király unokatesvérének a lányát, Sigrid Birgersdottert vette el feleségül, és a Finsta valamint Eka grófja címet kapta a vele járó földekkel. Andrew-t XIV. Erik, Gustav Wasa fia a brit udvarba küldte azzal a céllal, hogy I. Erzsébetnél járjon közbe, s ajánljon házasságot neki, de ez a házasság nem jött létre. Erik 1560-tól eltávolításáig, 1568-ig volt Svédország királya és 1561-től Észtország uralkodója is. Intelligens és művészi hajlamokkal rendelkező fiatalember volt, és rendkívül ambiciózus politikus. Ezt bizonyítja az angol uralkodónőnek tett merész ajánlata is, melyet Andrew Keith közvetített. A házasságot nem tudta ugyan elintézni, de Keithet kinevezték Dingwall lordjának (skót nemesi cím), hűbérbirtotokat kapott, többek között egy Uppland nevű farmot, mely a mai napig létezik, és Invenshire-ben található.

Ne feledjük, a XVI. század Észak-Európában, így Angliában is és Svédországban is a reneszánsz időszaka. I. Erzsébet, a Tündérkirálynő uralkodása alatt Anglia szerepe jelentősen megnövekedett. A korszakot Erzsébet-kornak, az Aranykornak is szokás nevezni. Legragyogóbb csillaga a költőóriás, Shakespeare volt. A kort Spenser, Milton, Marlowe, More, Bacon, Jonson neve fémjelzi. Az angol reformációval, a spanyol Armada legyőzésével, Amerika gyarmatosításának kezdetével Erzsébet megalapozta a Brit Birodalmat. Eriknek a Virgin Elisabeth túlságosan is jó parti lett volna.

Erik nagyra törő uralkodó volt. Svédország soha akkora felhajtást nem látott korábban, mint amit XIV. Erik koronázasakor rendeztek. Erik diplomatákat küldött a koronázási ceremónia előtt, hogy azok tanulmányozzák más országok királyainak beiktatásának menetét, hogy a svéd király se maradjon le az európai uralkodók mögött. Kézművesek és mesteremberek százai dolgoztak lázasan már hónapokkal a koronázás előtt, hogy elkészüljenek a királyi család számára a ruhák és a dekoráció. A leendő király Angliából, Hollandiából, Franciaországból és a német tartományokból rendelt ételt, itat, ékszereket és textíliát, és megparancsolta, hogy az olyan dolgok, melyek Svédországban nem találhatóak meg, hozassanak meg külhonból, hogy a koronázáson a svédeket elkápráztassák: nyulakkal, ökrökkel, oroszlánokkel, tevékkel. A messzi Lappföldről valódi lapp leányokat hozattak, meg rénszarvasokat, hogy azt a külföldi vendégeknek mutogathassák. Magáról a koronázásról legendákat mesélnek. Szerepel Johannes Magnus krónikájában, a pommerániai Simon Fischer humoros beszámolójában, s II. Oscar beiktatásáig minden svéd király a XIV. Erik által bevezetett koronázási szokásokat követte.

Kortársai Eriket nemes vonásokkal megáldott, vonzó fiatalembernek tartották. Bátor, ügyes, de már akkor arról beszéltek, hogy szexuális étvágya nem ismert határokat. Ágyasainak és fattyainak száma végtelen. Azt mondják ezért, Svédországban mindenkinek királyi vér folyik az ereiben!

Erik Steven van der Muelen flamand festőt kérte fel, hogy portéját, melyet az angol királynőnek szánt, megfesse. A kép 1561-ben el is készült, még pedig Spanyolországi Fülöp (II. Fülöp király) hasonló portréjának a mintájára. A svéd király a három koronát és a felágaskodó oroszlánt - a királyságának jelképeit - tartalmazó drapéria mellett áll, a drapéria lefut a földre. A sötét háttér előtt vörös selyem buggyos nadrágban és ugyanolyan vörös harisnyában virító király alakja komoly vonzerővel bírhatott Erzsébet számára. A férfi nyugodt és kihívó is egyúttal. Jobb karját csípőre teszi, bal lábával kissé előre lép, testét jobb lábára és bal karjára támasztja. Balját a drapérián nyugtatja. Erzsébet egy vörösruhás portréval válaszol. A királynő szemei csillognak, piciny ajka már-már mosolyra hajlik, de nem, mert finoman összeszorítja mégis. Izgatottságát az is elárulja, hogy mindkét kezében szorongat valamit. Jobb kezével lágyékáig lecsüngő gyöngysorával játszik, baljával egy selyemkeszkenőt gyűrkészik.

Erik tökéletes latinsággal írt, romantikus, ékesszóló leánykérő levele és a festmény jó benyomást kelt Erzsébetben. Így Erik elhatározza, hogy Londonba hajózik legpompásabb hajóján, az Elefánton. (Már csak azért is, hogy a királynő szoknyája körül legyeskedő riválisait elüldözze.) A Balti-tengerről 1561 szeptemberében kihajózó vitorláskonvoj azonban nem jut messzire, mert egy hatalmas vihar Dániánál partra kényszeríti őket. A svéd király azonban folytatni akarja útját Dánián, Németországon és Hollandián át. De ezt unokatestvére, Második Frigyes dán uralkodó megakadályozza. Egyszerűen kijelenti, hogy Dániából csak visszafelé, Svédországba vezet az út. Úgyhogy kénytelenek visszatérni Stockholmba. A történtekről szóló hírek hamar eljutnak az angol udvarba, és a királynő magyarázatot kíván, hogy miért akart Erik Londonba hajózni. Erik minden fantáziáját és ékesszólását megmozgatva, s útját az Odüsszeiához hasonlítva, Erzsébetet az ő Penelopéjának nevezi, és megerősíti házasodási szándékát. A levél lehengerlő hatással bír. Későbbi kérőitől is megköveteli majd az angol királynő, hogy hasonló leveleket írjanak.

Svédország népszerűsége megnő Angliában. Számtalan könyv jelenik meg Skandináviáról, olyan is, amelynek a címlapján a két uralkodó: Erzsébet és Erik portréi egymás mellett láthatóak. Még végiggondolni is nyomasztó, hogy mi lett volna Európa, a világ sorsa, ha ezek ketten összeházasodnak!

De most is, mint mindig, Erik több vasat is tartott egyszerre a tűzben, nem bízva a véletlenben. Delegációt küldött Skóciába, hogy megkérje Stuart Mária kezét. Ugyanakkor felvette a kapcsolatot egy német hercegnővel, Lotharingiai Renátával, akiről kiderült, hogy Második (Zsarnok) Krisztián dán-norvég király unokája. Ez azt jelentette, Erik számára megnyílik az út a norvég és dán trón felé, azaz teljes skandináv hatalomra törhet. Mindemellett újabb irányba is tekingtgetett az ambiciózus svéd uralkodó: Dánia háta mögé, Hessen irányába. Megkérte a tizenkilenc éves Krisztina grófnő kezét is. Krisztina pedig igent mondott! Csak annyi volt a hiba ebben, hogy a dán Frigyes is szemet vetett rá. A Krisztináért Warnemündébe küldött svédeket a dán sereg megtámadta. A második próbálkozáskor pedig hiába gyűrték maguk alá a dánokat, Krisztina nem jött el. Ennek a hátterében pedig az a levélke állott, amelyet Erik sajátkezűleg írt Erzsébetnek, melyben megnyugtatja őt, a Krisztinával tervezett eljegyzés csak azért volt, hogy Erzsébet szerelmét próbára tegye. A levélke azonban Frigyes kezére jut, ő pedig a levelet lemásoltatja, és elküldi a másolatot Krisztinának, és természetesen az össze többi arajelöltnek. Ezzel Erik nemcsak Krisztinát veszíti el, hanem Erzsébetet is felmérgesíti. A két szék között a földre esik Erik, s fuccs a nagyhatalmak egyesülésének.

Erik hamarosan mentális zavarok jeleit mutatja. Egyesek szerint egy balesetben esik el, és zavarodottsága ennek nyomán alakul ki, de több dolog is arra mutat, hogy Erik paranoiában szenvedett. A zavarok végülis elmeháborodottságba torkollnak. Az Örbyhus-kastély börtönében hal meg, a szájhagyomány szerint utoljára sárgaborsólevest evett, amelyet megmérgeztek. A király földi maradványait később exhumálták, és arzénmérgezést állapítottak meg.

Ha XIV. Eriket sárgaborsólevessel mérgezték meg, akkor az biztos, hogy csütörtökön volt, mert Svédországban csütörtökönként sárgaborsólevest esznek palacsintával. A hagyomány szerint a levesben főtt disznóhús, sárgarépa van, borssal, majorannával és csomborral fűszerezik, mustárral szolgálják fel, s hozzá forró puncsot isznak. A vastag palacsintát királynélekvárral kenik meg, aminek fele áfonya, fele málna. A szokás a böjtös napokkal függ össze, szerdán és pénteken halat ettek csak, ezért a köztes napon valami vastagabb dukált.

. . .

„Te jó isten! Csak nem követted a szerencsétlent?” – hülledezett Anki, az iskolatitkár, akivel nagyon jóba voltam első perctől fogva.

„De, igen. Egészen Majornáig.”

„De hát hogy nem ismert fel?”

Kolleganőm kis mogyoróbarna szemei kikerekedtek.

„Nem látott. Az igazság az, én sem tudtam, hogy a vonaton van.”

Anki még jobban előre hajolt az ebédlőasztalnál.

„Mikor vetted észre?”

„Nem vettem észre addig, amíg le nem szálltam a vonatról. És az volt a szerencse, hogy éppen az orrom előtt szállt le, és a háta mögé kerültem.”

„Ez nem lehet igaz! Micsoda nyomozó vagy te!”

Én is közelebb hajoltam Ankihoz, hogy nyomatékosítsam, amit most mondani fogok, rendkívül bizalmas.

„Ez maradjon kettőnk között.”

„Na, de hogy néz ki ?! Hátha én is összefutok vele!” – tréfálkozott.

„Figyelj! Valahol a Majornában lakik. Egészen a Kungsladugård útig követtem. De sokan voltak, valami verseny lehetett vagy Frölunda meccs. És a tömegben elvesztettem a nyomát.”

„Hú, ez izgalmas! És csinos?”

Anki mindenáron arra akart kilyukadni, hogy nézett ki a férfi, akivel kétszer is találkoztam tehát a hétvégén: egyszer a buszon, s aztán ugyanazzal a vonattal is jöttünk vissza Göteborgba, csak a Centralenig nem futottunk össze.

Az elhatározás, hogy követni fogom, teljesen ösztönösen jött. Egy darabig mindenki ugyanabba az irányba haladt a peronon. Aztán az állomás épületén keresztül is éppen arra ment a férfi, amerre nekem vitt az utam. A villamosmegállónál azonban befordult a villamosra várók felé, az én buszom meg a kanális túloldaláról ment volna, éppen az ellenkező irányba. De akkor hirtelen a lábaim nem arra vittek, amerre a buszmegálló volt, hanem tovább a férfi után. Kicsit lemaradtam, hogy ne vegyen észre, ha megfordul. Megvártuk a villamosát, mindketten felszálltunk, és vagy húsz percig csodálhattam hátulról, amint a villamos zötykölődésének ritmusában ringatóztunk.

„Fogtok még találkozni?” – röhögte el magát kolleganőm.

„Hogy akarom-e látni?”

„Azt tudom, hogy akarod. De nem gondolod, kicsit reménytelen az ügy egy félmilliós városban rátalálni a te hercegedre?”

„De. Reménytelen.” – mondtam fátyolos hangon. „Reménytelen.”

„Talán ha feladnál egy hírdetést!”

„Viccelsz? És mit írjak benne?”

Ezen még sokáig elszórakoztunk, hogy mi álljon a hírdetésben. De egyikünk sem gondolta komolyan. Aminek jóval több esélye lett volna, az az, ha többet járok Majornában. Nagyobb a valószínűsége, hogy ott összefutok megint vele. Már ha olyan nagyon akarnám. Mondjuk elmegyek villamossal megint a Kungsladugård útig, ott leszállok, átsétálok a Slottskogparkba, és sétálok egyet – a svédek szeretnek az erdőben kocogni, sétálni, kutyát sétáltatni. Mondjuk elmegyek a nagy botanikus kertbe, vagy a Linné térig, s onnan busszal vissza a belvárosba. A terv jónak tűnt, de ehhez azonban idő kellett volna elsősorban. Egy tanárnak meg nem sok van belőle. Minden délután hosszúra nyúlt, és beesteledett, mire kiesett a piros toll a kezemből. Este pedig még Göteborgban sem szívesen sétálnék az erdőben.


. . .

1 megjegyzés:

charlotte b írta...

érdekes magyarul olvasni ilyen jol le irt elmeséléseket. udvozlet francia-orszagbol.