Az áruló

Dél van. A nagymutató kéjesen rámászik a kismutatóra. Elmaradt az utolsó két óránk, és hamarabb hazajöttem. Valami finom omlettet akarok csinálni ebédre, krumplival, olajbogyóval. Az olajbogyó kuriózum ekkor még, sokan nem is tudják, milyennek képzeljék el az ízét: sós? édes? Pedig leginkább kesernyés. Van petrezselyemzöld a hűtőben, s elkezdem pucolni a krumplit. A menzán mindig nagy a tumultus, a kollégium alagsorában van, a folyosó keskeny és kevés a levegő. A negyedikes fiúk mindig előre tolakodtak a nagy büdös testükkel, és nem számít, hogy már én is negyedikes lettem, kialakult bennem egyfajta utálat a menza iránt. Mindamellett tavaszi délutánonként érdekes volt a téglajárdán végigszökdécselve a tömeg védettségéből ámulni, milyen hatalmas és izgató a negyedikes fiúk teste.

Klári még nincs itthon, senki sincs itthon, élvezem, hogy egyedül vagyok az egész lakásban, mintha az egész csak az enyém lenne, élvezem, ahogy a konyhaablakon besüt az őszi nap. Az omlettnek jó az illata, ekkor fedeztem fel a szerencsendió és a tojás találkozásának örömét. Ebben a lakásban három gourmet is lakik: a háziak nagy konyhaművészek, a fagyasztó, a hűtő tele van finomságokkal: nyúlpaprikás, szalontüdő, marhapörkölt, töltött káposzta füstölt oldalassal – érzem a szám szélén a gombapaprikás ízét, és ahogy a tarhonyaszemek végiggurulnak a nyelvemen.

Egyedül vagyok, ki akarom használni a helyzetet, bemegyek a nappaliba, az ő szobájukba, és elkezdek a szekrényben matatni. Klárinak szép ruhái vannak, finom kosztümjei, selyemsálak, francia parfüm. Kipróbálom a parfümjeit, felpróbálom a cipőit, a ruhái nagyok rám, de elkezdek kosztümökről ábrándozni, annak ellenére, hogy nem volt még egyetlen olyan kosztüm egész életemben, ami illet volna rám. Valószínűleg nem vagyok alkalmas eme ruhafajta viselésére, sem testileg, sem lelkileg. Könyvek azonban alig vannak a polcon, és fényképeket sem találok sehol, csak számlák, a casco, szerződések meg ilyesmik. Semmi családi, semmi kompromitáló, semmi személyes, semmi. Klári az anyu unokatestvére, még anyuról sem tudok meg semmit.

A legszívesebben ezt most lerajzolnám, ahelyett, hogy szavakba bontogatnám szét a családi emlékeket, hiszen az egész csak az én emlékeimben él így, a többiek csak egy túlérzékeny, hisztis tinédzserlányt látnak, semmiféle történelmet vagy történetet...Valakinek azonban ezt a szerepet is fel kell vállalnia, s a prófétaság kényelmetlen szerep! Hirtelen minden érdekelt arca megjelenik előttem: tágra nyílt szemek. Családi titkok elárulója leszek a szemükben. Áruló.

Klári ruháit azért mertem csak felvenni, mert korábban ő maga vezetett be a budoárjába. Nem volt gyermekük, és gyermekük helyett gyermekük voltam (míg náluk laktam) – legalább is szerintük. Kaptam babát, pedig már majdnem tizennyolc voltam, Klári megmutatta, hogyan kell a sálakat hordani, hova kell fújni a parfümöt, s miért pont oda, ha a férfiak kezetcsókolnak, elbódítsa őket, s hogy egy úrinő sohasem visel szoknyát harisnya nélkül, még a legnagyobb hőségben sem. Nem volt gyermekük, és gyermekük helyett gyermekük voltam. Meg is akartak tanítani jó pár dologra. Például főzni. Nem mondom, jól főztek mind a ketten. A legnagyobb kulináris érdekesség számomra a szalontüdő volt. Nem hinném, hogy megszerettem, de annál bizarabbnak, erotikusnak tartottam a finom kis rózsaszín lebenypárnácskákat és az édes mazsolát a szürke lében. Ennek akkor lett jelentősége, amikor édesapám tüdőrákos lett, mint nagyapám, és műtétre került sor. Egy tüdőlebenyt el kellett távolítani, de a rákot már így sem lehetett megállítani...

Négyig egyikőjük sem jött haza. Elmosogattam, bekaptam egy szem selyemcukrot – a szekrényemben a ruhák mögött ott a Sztolicsnaja. Nem szoktam inni, részeg is talán kétszer voltam életemben, de ezek itt ittak rendesen, és nekem, a gyereknek nem adtak. Végignéztem a pálinka, a gyomorkeserű, a házibor, az almabor hogyan csorog le a torkukon evés előtt, evés közben, evés helyett, s hogyan válik a tekintetük egyre ködösebbé, mozdulataik egyre lassúbbá, egyre kevésbé összehangolttá. Mintha valami lelassított csehszlovák komédiát kellett volna néznem, és tilos volt röhögni.

Nekem azután, hogy kijöttem Svédországba a legnehezebben a múltidő ment. Mélységesen tisztában voltam az igék múltidejének képzésével, és azt is tudtam, mint rendes germán nyelvekben, a gyenge (sic.!) igék rendhagyóan alakulnak át a múltban. Min pappa är bibiotekare och han bor....Apukám könyvtáros és ... él. Élt, könyvtáros volt, és orosztanár is volt, és kék szeme volt, volt, volt, volt...A gyenge igék rendhagyóan alakulnak a múltban. Apám múltjáról már nincs módomban többet megtudni. Maradt anyám.

Édesanyám érdekes családtörténettel rendelkezik. Az apja téeszelnök volt, a keresztapja városi párttitkár, az unokatestvére, Klári polgárvédelmi parancsnok, a férje üzemi párttitkár, és anyám valahogy úgy érezhette magát, mint valami kis hercegnő, mikor a téesztagok lerótták tiszteletüket. Kérdezd meg Gábor bácsit (nagyapámat), mit vágunk ma, sertést vagy marhát? – Hát olyan marhát, mint te vagy! – válaszolta anyám. Vészesebb időszakban is – csak erre emlékszik – le kellett reggelre meszelniük a pártellenes falfirkákat. Lincselésről nem volt szó, arra csak Klári emlékszik, nyilván egy fokkal közelebb a vészhez. Részletekről nem beszél. Elszorul a torka. Az apját és az anyját is - édesanyám keresztszüleit -régen eltemették. Rendesen megtanulta tehát a múltidőt.

Amikor anyukámról kérdeztem Klárit, csak mosolygott, anyukám jó kislány lehetett, mert fogalma sem volt, mi az a Rolling Stones, ellenben Klári nagyon is tudta. A százdioptriás szemüvegén keresztül nézett rám, így a szemei óriásivá guvadtak, és cinkos kacsintásokkal jelezte, tudta bizony, mi az a Rolling Stones! Bazsit, anyu húgát valamiért nem állhatta. Engem, amikor még nagymamáménál laktam (a gimnázium első három osztályában), az utcában vagy Bazsikámnak, vagy Mancinak – anyut hívják így - szólítottak a vénasszonyok. Nagymamáméktól azonban pont Bazsi miatt kellett elhurcolkodnom. Nem tudom miért, de én sem állhattam őt.

Azt hiszem az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy kellemes későnyári délután Bazsi a virágoskert és az illatos kecskecsecsszőlő mögött állva előadta anyámnak, hogy én miként zaklattam a szomszédait, hogy milyen részeg lehettem, hogy azok mennyire fel voltak háborodva. Én az egészről semmit sem tudtam, illetve nem így tudtam. Késő este ért a vonatom Debrecenbe. Építőtáborban voltam. Hazafelé már nem volt csatlakozás, nagyanyámékhoz is csak nagysokára lett volna, szóval kimentem Bazsiékhoz, aludtam már ott korábban is. Mindig otthon voltak, kivéve most. Nehezen tudtam akkor még uralni az érzelmeimet, amikor a számításaimat valami keresztül húzta, hiszen alig voltam tizennyolc. Talán a kétségbeesett kérlelés, ahogy a szomszédékkal beszéltem, hogy ne engedjenek az utcán aludni, hadd várhassam meg a nénéméket náluk, engedte őket arra következtetni, részeg vagyok. A fáradtságtól bizonnyal szédeleghettem is. Nem gondoltam, hogy a szédelgés, a kissé irreálisan alázatos könyörgés azt és csakis azt az asszociációt kelti a felnőttek fejében, hogy az illető részeg. Én még őszinte voltam, és elmondtam az én verziómat is. Anyura sandán bazsalygott a húga. Kinek hisz? Szégyenkezve pirított rám. Egy világ omlott össze bennem! A felnőttek egymásnak hisznek. Összeesküvés. Tovább nem maradhattam nagyanyáméknál, mert Bazsiék minden hétvégén ott voltak, és sanda vigyorát még akkor is láttam, amikor ott sem volt.

Aztán jöttek a leckék a Pártos családnál. Leckék öltözködésből, viselkedésből, puccosságból, főzésből. Emlékszem, tőlük tanultam, hogyan készül az Esterházy-rostélyos (Rostbiff á la Esterházy – ahogy ezt itt, Svédországban is ismerik). Negyedikes gimnazista voltam (hisztis tinédzser), amikor ezeken átestem. Annyi kritikai érzékkel még hisztis tinédzser létemre is rendelkeztem, hogy végtelenül nevetségesnek tartsam: egy párthű házaspártól kellett eltanulnom az Esterházy-rostélyost! De azért vágtam a sárgarépát, a petrezselyemzöldet, és a rostélyosszeleteket – ahogy a nagy szakácskönyvben áll – gyöngéden kivertem, megsóztam, beborsoztam. A legizgalmasabb rész a kanál mustár és a csipet cukor volt, azon kívül persze, hogy egész gyerekkoromban nem ettem marhahúst, s csak most tanultam meg a marha sütésének rejtelmeit. A rostélyossal semmi bajom nem volt, ellenkezőleg, egyfajta édes cinkosságot véltem érezni ki belőle a mustárnak és a csipetnyi cukornak köszönhetően. Ez volt az az időszak, amikor Esterházy Pétert én és a magyar irodalom felfedeztük. A magyartanár engem bízott meg azzal, hogy Esterházyról (aki sose fésülködött a tanárom szerint) én tartsak beszámolót, mert hozzám úgy illik. A Termelési-regényt (Kisssregény) rajtam kívül nem is értette senki, úgyhogy a beszámolóra ötöst kaptam. Egy osztályellenes leszármazott és egy osztályellenes rostélyos. Elképzelhetetlen gyönyört jelentett számomra egy hű kommunista asztalnál beleszelni egy osztályellenes rostélyosba – miközben erőteljesen a fésületlen Péterről fantáziáltam...

Aztán jött a bor. Aztán az olcsóbb almabor. Aztán meg kellett tanulnom a csárdást. Egy kört az asszonnyal, egyet az emberrel roptam. Nekem bor nem járt – gyerek, csak zaba és csárdás. Aztán a pörkölt beleborult a hűtőbe. Klári a hűtő előtt térdepelt, szedegette ki a húsdarabokat ( Na, mit vágunk ma, sertést vagy marhát?), próbálta a piros zsírt kitörölni...Micsoda pocséklás! Apai nagyanyám a pörköltzsírt még harmadnapon is kenyérrel törölte ki a lábasból. S a részegember (-asszony) gyerekesen elkeseredett harca az odadermedt zsírral! De rossz volt nézni. Megsajnáltam őket. Egy tinédzserlány megsajnálta a magukból kivetkezett felnőtteket, rokonokat, szülők helyett szülőket. Ha a szüleim tudták volna mindezt, nem valószínű, hogy sokáig élvezhettem volna párthű leckéiket az életről és az Esterházy-rostélyosról. Megsajnáltam Klárit, mert a férje már teljesen be volt állítva, segítségre tőle nem számíthatott, s maga is el-elvétette a konyharuhás célzásokat. Elvállaltam, hogy majd én kitakarítom a hűtőt, annak minden sarkát.

Volt egy tévésorozat akkoriban 56-ról: az ellenforradalomról (sic.!). Kláriéknak különösen nagy jelentőséggel bírt ez a sorozat. A nyolcvanas évek végén járunk Magyarországon, nagyon nagy szükségük volt igazolásra, hiszen minden kezdett sorra megdőlni, megszünni, eltünni vagy átalakulni. Végtére is a megélhetésük forgott kockán: üzemi párttitkár és polgárvédelmi parancsnok házaspár. Hiszen látták már gyermekkorukban, itt is lincseltek, féltek, mi lesz apuval, el kellett bújniuk, reggelre lemeszelni a rendszerellenes falfirkákat. Féltek. Féltek. Féltek. Én pedig kéjesen gondoltam hol Péterre, hol meg a rostélyosra. Büntetésből minden csütörtök este kötelezően a tévé előtt kellett ülnöm, és néznem valamit, amihez nekem semmi közöm nem volt. Én nem éltem még akkor, és történelemből sem jártunk még ott. Volt is egy saját kistévém, de kiharcolták, hogy velük üljek a tévé előtt, és komoly képet vágjak, őszintén sajnáljam azokat, akiket sajnálni kellett, és megvessem az ellenforradalmárokat és minden osztályellenséget, beleértve az Esterházyakat is. Sírt a lelkem. Nem értettem, hogy lehet egyszerre megveti egy családot, és élvezettel falni a róluk elnevezett rostélyost, és még nagyobb élvezettel falni a könyveket, amit egy másik olyan írt!

Ezért volt a szekrényemben a ruhák mögé bedugva egy liter Sztolicsnaja. S most, mielőtt Klári vagy a férje hazajöttek volna, inni akartam egy kicsit. Bánatomban, szabadságomban. Megengedtem a kádat forró vízzel. Csak úgy az üvegből akartam egy kortyot. Az üveget azonban valaki már kibontotta. Ihatott is belőle, mert valamivel kevesebb volt benne. Rájöttem, hogy kutattak a ruháim között, lehet a táskámban is, a leveleimet is láthatták, a szerelmes leveleket, amiket magamnak írtam, meg azokat, amiket a barátom írt nekem. Most aztán nem volt kedvem röhögni. Most már azt sem élvezem, hogy egyedül vagyok itthon. A kád forró vizet sem.

Fordul a kulcs a zárban. Még ruhátlan vagyok, bekulcsolom a fürdőszobaajtót, és felveszem a köntösömet. Megjött Klári férje. Itthon vagyok! – kiáltja, mintha nem látnám. Kipakol a szatyorból. Orvosnál volt, meg a patikában. Nyugtatók. Megszüntették az üzemi párttitkárságot, most majdnem hogy munkanélküli, majdnem hogy elképzelhetetlen számára a helyzet, ezt a szót, munkanélküli csak a marxista szemináriumokon hallotta, nem tudja magát mivel azonosítani. Erre csak később jöttem rá. Ezt egy tizenéves nem tudja még. Nagyapám, a néhai Gábor sem tudta, mi az a magnó, mindig azt mondta rá, magló; a Rico vattagyárat, ahol Jóska, Klári férje dolgozott is rigónak hívta.

Hallom, ahogy kiviszi az üres almaboros üvegeket a spájzba, és kiveszi a vacsorát. Te kérsz? – kérdezi, de mondom, hogy már ettem. Felöltözöm a szobámban. Az egész folyosót finom parfümillat árasztja el. Nem olyan, amit Klári használ, ez saját. Kicsit fanyarabb, pimaszabb. Jóska nekilát a vacsorának. Odahív magához, megkérdi, hogy ment ma az iskolában. Mondja, este elmennek Klárival színházba. Oda én is szoktam menni. Mosolygok. Sokkal gyakrabban szoktam menni, mint ők. Klári később jön. Elkezd bort inni. Kérdi, én kérek-e. Nem, köszönöm. Kicsit meglepődöm. Elegem van a csütörtök estékből, a csárdásból, az alkoholszagból, a hálószobából kiszűrődő zajokból, a férfi nézéséből, az asszony vaksiságából, hogy nem volt gyerekük, és meg akartak leckéztetni, hogy pont ők akartak megleckéztetni, akik iránt semmi tiszteletet nem éreztem, hacsak azért nem, hogy végtére is ők mégis csak felnőttek.

Eszik, iszik, mosolyog rám, és néz. Én azt hallom, ahogy minden mozdulatukra nyikorog egyet az ágy alattuk. Félni kezdek. Felállok, hogy kimenjek. Ő is feláll, hogy egy másik üvegért menjen a spájzba. Megyek a szobám irányába. Ő jön utánam. Hátrálok, nyúl felém. Csak nem félsz tőlem? – kérdezi mosolyogva, de én becsukom rá a szobám ajtaját, és fordult egyet a kulcs a zárban.

De nem menekültem meg. Nem, nem. Ilyen helyzetben a gyermek lelkében egy világ dől össze. A felnőttekbe vetett bizalom, s ennél rosszabbat nem lehet elképzelni. De igen. Azt, hogy a lelkes, ártatlan lélek magára veszi mindazt a mocskot, zavarodottságot és felelőtlenséget, amit a felnőtteknek kellene tisztázniuk. Magát okolja, kétségbeesik, fél, fél és összezavarodik.

Mitt tettem, amivel felhergeltem ezt az embert? A túl sok parfüm. Mit akar ez velem? Rámtöri az ajtót és megerőszakol. Érzem a boros lehelletét a nyakamon. A barátomra gondoltam, amikor a színház kelléktárában először megcsókolt. Szenvedélyesen átölelt és éreztem, ahogy hideg kezével kibontja a ruhámat, a testét hozzátapasztja az enyémhez és beleszel a húsomba. Hideg borzongás futott végig rajtam. Finom rezzenések, az orrcimpa kutat, a test magába szívja az ingereket. Lassan és gyöngéden szeretkeztünk. Klári sehol. Végre Jóska elmegy az ajtó elől. Én nem merem kinyitni az ajtót addig, amíg Klári otthon nincs.

Nincs vége, nincs vége, nincs vége. Minden szeretkezés emléke a fejembe tódul, az a hatalmas emberi tapasztalat, amely fajunkat fenntartja, a vágy, az alantas, a nyál, az izzadás, a riadalom, a mezteleség, a kiszolgáltatottság, hogy nem tudok már a tömegbe elrejtőzni a negyedikes fiúk büdös és egyszerre izgató teste elől, mert itt van egy rajtam, bennem, mert én vagyok az. Otthon erre engem nem készítettek fel. Nekem semmi tapasztalatom nincs. Apám komoly, túl komoly és rideg volt, meg se lehetett ölelni. El sem tudtam képzelni, hogy apám és anyám egy ágyban, egymáson fekszenek. Soha nem láttam őket még csókolózni sem. Én ezt nem tanultam meg tőlük. Senkitől sem tanultam meg. És hirtelen saját magamat láttam a legundorítóbbnak. Gusztustalan kis vágymócsingnak, amit csak utálni lehet. Nem menekültem meg.

Ezek most elmennek. Milyen jó. Eltervezem a saját gusztustalanságomnak, undoromnak a likvidálását, hogy mit veszek be, hogy levágom a baba haját, hogy eszem egy almát, hogy legyen a gyógyszernek ideje hatni, hogy elmegyek e körzetihez, hogy bevisznek, hogy befektetnek, hogy nem kell oda SOHA TÖBBET VISSZAMENNEM!

A körzeti egy harmincas férfi. Csinos, ápolt. Kérdez, mert nem is nagyon hiszi, mit tettem, és hogy miért jöttem el az orvoshoz. A legkevésbé sem akarhattam meghalni szerinte. Kérdez, hogy terhes vagyok-e, hogy rossz jegyeim vannak-e, hogy szakítottam-e a barátommal. Tipikus felnőttkérdések. Az eszébe sem jut, hogy ne engem vádoljon, hogy ne bennem keresse a hibát, hanem másban, egy másik olyan felnőttben, mint ő. Hallgatok, nem szólok, mert sohasem szólok, ha akarok valamit, inkább hallgatok. Még húsz évig kitartóan hallgatok erről.

És évek hosszú sora telt el így, tanár lettem, majd egyre jobban úgy nézett ki, hogy Svédországba költözöm. Az utolsó irodalmi műsort még megcsinálhattam 56-ról. El akartam benne búcsúzni az iskolától, ez egyértemű volt számomra, bár nyíltan nem tehettem meg, és kézenfekvő volt az is, hogy a műsor szövegét két kedvencemtől fogom kölcsönözni: Domonkos Istvántól és Esterházy Pétertől. Domonkos szövegei adták az átmenetet: keletről nyugatra az összes emigráns szemszögéből, és az én kis privát történetem szemszögéből is. Esterházy Kis magyar pornográfiája alkotta a forgatókönyv gerincét – anélkül, hogy maga a mű címe elhangozhatott volna, végtére is 56-os középiskolai megemlékezés...Mosoly. A gyerekek hol értették, hol nem, a kollégák totális zavarodottságban, én pedig a függöny mögött – mint minden iskolai ünnepség során – az „áruló” kaján mosolyával az arcomon ültem, tudtam, az én tanítványaim nem fognak belesülni a szövegbe, soha nem fognak belesülni egy Esterházy-szövegbe, rostélyosba, semmibe sem fognak belesülni. És így is lett.

Most is küszködöm még a múltidővel. Sokszor nem ugrik be a rendhagyó alak, vagy angolul ugrik be, vagy jelenben mondom, vagy sehogy. Hallgatni is egyfajta stratégia, ezt az itteni bevándorlók is kiválóan tudják, értik. Hallgatni arany. Hallgatni Domi. Hallgatni. Hallgatni. Hallgatni.

Nem tudom, hogy fog ez a történet elsülni a rokonok körében. Annak idején én a világot úgy érzékeltem, hogy a felnőttek összefogtak ellenem, hogy nem adnak hitelt a szavaimnak, a sok szörnyűségnek, amit ártatlan szemekkel végignéztem. Inkább nem mondtam, nem mondtam semmit. A semminek a szavahihetőségét nem lehet mérni. A végtelen igazságtalanságérzet azonban mindig összeroppantott – hiszen még gyerek voltam. A lecke fel lett adva. S jobb beszélni, mégha beverik is a fejem – ezt tanultam meg. Ez is egy túlélési stratégia. Halkan elmotyogni, hozzátéve, mindez mennyire szubjektív és relatív. Finoman mosolyogni és megbocsátani a csupa megfélemlített, zavarodott akkori felnőtteknek, és megköszönni a leckét. Azt hiszem, még mindig csak sajnálni tudom őket, mert bizonnyal a mai napig nem is tudják, mit tettek.