Free Burma

A kukkoló

Ha melléklet képeket tartalmaz, akkor azokat nem jelenítjük meg. Eredeti melléklet letöltése

Folytatás:

. . .

Másnap iszonyú fejfájással ébredtem. Ekkor tudatosult bennem, hogy az este leütöttek. Nyuszi nem ugatott, mert felismert még a sötét előszobában, a gazdámék pedig nem számítottak rám ilyen későn. Reggelre az egész ház kiürült. A gyereket elvitte a doktornő iskolába, aztán a reggeli misére hajtott. „Semmi probléma” meg vagy lefeküdt aludni, vagy elment a sugárkezelésre. Az éjjeliszekrényemen egy csokor vörös rózsa állt. A kis levélkén pedig csak egyetlen szó: Bocsánat!

Nem volt több órám a héten. Azt terveztem, hazautazom. De az igazat megvallva nem tudtam, mindent pakoljak össze vagy csak a szennyest – azaz vissza fogok-e jönni a jövő héten is, vagy felmondok. Elég megrázkódtatás ért itt, most még az is lehet, agyrázkódásom is van. A háziak furcsák, a szomszédot meggyilkolták, engem leütöttek, a szomszédos kastélyban skót szellemek vannak, a parkolóban egy elhagyatott, lengyel rendszámú kisbusz dekkol, a környék tele van temetőkkel és sötét utcákkal. Máskülönben meg nincs hol máshol laknom. Főleg nem ingyen. Ez azért jelentős tényező, hogy úgy mondjam.

Kikecmeregtem az ágyból, a fejfájásom is kezdett szűnni. Azt hiszem, túléltem a dolgot. Azért óvatosan lépkedtem a fürdőszoba felé. A lépcsőházban remek ólomüveg ablakok voltak. A sárga részen keresztül lehet látni a szomszédba. Annak ellenére, hogy kissé szédelegtem, s jobb lett volna leülni, megálltam hálóingesen az ablak előtt. De igazán nem láttam semmit. Mintha senki sem lett volna otthon. A ház szobáiba egész jól be lehetett látni. Ám mindenütt csend honolt.

Csak most kezdtem el azon gondolkodni, hogy kerültem én az ágyba, ki adta rám a hálóinget, ki hozta a csokor rózsát éjnek évadján. És leginkább az gyötört, vajon ki ütött le. Az biztos, hogy nem álmodtam csak a velem történteket. Ezt a fejemen dudorodó púp, sajgó halmocska bizonyította, meg az, hogy továbbra is szédelegtem valamelyest.

Miután összecsomagoltam a szennyest és pár értéket – ha mégsem jönnék vissza -, lementem a konyhába reggelizni. Igazán abban reménykedtem, nem kell senkivel találkoznom, ámbár a háziak talán tudtak volna választ adni pár kérdésemre. Mégis eléggé össze voltam zavarodva. Ilyet általában nem kérdez az ember az ismerőseitől: mondd, te ütöttél le az este? Arra vagyunk nevelve, hogy semmi rosszat ne feltételezzünk embertársainkról. Ha meg valami szokatlan történik, én legalább is, nem tudjom, mit csináljak. Mi van, ha az egészet csak képzelődtem.

Először is meglehet, valaki, egy ismeretlen, egy betörő, vagy ilyesvalaki ütött le, és a háziak találtak meg, fektettek le. Mi van, ha a lengyel kisbusz tulajdonosai jártak a házban? Az is lehet, nem is ütöttek le, hanem elájultam. És a továbbiak ugyanúgy történtek, mint az előző feltételezésnél. Az is előfordulhat, a háziak néztek betörőnek, azok ütöttek le, de aztán látták, én vagyok az, felvittek, lefektettek, és a rózsát is tőlük kaptam, hogy ne haragudjak a félreértés miatt.

A rózsa másképp is az asztalomra kerülhetett. A héten kisebb nézeteltéréseim voltak az egyik magyar származású kollégámmal. Ő úgy gondolta, már csak azért is önzetlenül segíteni kell honfitársainkon, mert azok honfitársaink. Én pedig úgy döntöttem, engem nem lehet kihasználni. Ezen megsértődött, és egy csomó hülyeséget kezdett el rólam terjeszteni. Például azt, hogy fasiszta vagyok, hogy lenézem a svédeket, és hogy a tanítványim isszák meg ennek a levét. Mindez persze rágalom volt, és titkon reménykedtem, a kollega bocsánatot kér hamarosan. A rózsacsokor lehet-e tőle?

Nem hittem, hogy a kérdéseimre gyorsan feleletet kapok. Ha most hazautazom, sem az itteniek, sem a kollega, sem senki Göteborgban nem válaszolhat. Kicsit szétnéztem a konyhában. A doboz tej, amit a héten vettem egymaga álldogált az üres hűtőben. „Ezek nem esznek semmit?” – gondoltam? A kenyértartó mellett egy halom morzsa és egy félig megkezdett péksütemény. Próbáltam összerakni valami képet a család táplákozási szokásairól. Húst biztos ettek, mert a kutya táljában hatalmas véres velőscsont volt.

Én nem ettem húst már két éve. Fokozatosan undorodtam meg tőle. Először csak disznót nem ettem, majd a marhahúst is nehezen emésztettem meg. Utána szépen, lassan felhagytam minden húsfélével. Az emésztésemnek mindenesetre jót tett a változás. Lehet, a pénztárcámnak nem, mert Skandináviában nem túl sok zöldség terem meg, az ember meg nem élhet zabkásán és krumplin. De azért az örgrytei család üres hűtőszekrénye riasztó volt.

A hatalmas tölgyfa ebédlőasztal körül üresen álltak a székek. Választhattam, mint Hófehérke, hogy melyiken is akarok ülni. A család már korábban reggelizhetett, a friss újság, kávéscsésze erre engedett következtetni. Az újság alatt hevert egy orvosi beutaló is: az onkológiára. A férfinak szólt, s erről tudtam meg, hogy 42-ben született, mint az anyám. Nem gondoltam volna, hogy már elmúlt hatvan. Igaz, hogy csak egyszer találkoztam vele az ismerősömék galériájában vagy két éve. Szerintem azóta fedezhették fel nála a daganatot, mert akkor nyáron még teljesen egészségesnek és boldognak látszott. A személyi száma, az orvos neve, a klinika címe mind ott állt feketén-fehéren a beutalón. Azt is hallottam a gyerektől, hogy a férfi kezelésekre járt. Elég rossz állapotban lehetett. A hallása, a látása megromlott. Az ebédlőben állt egy iskolai tábla, ahová a papának felírták krétával az összes fontos telefonszámot – így többek között az enyémet is. A számok elég nagyok voltak ahhoz, hogy el tudja olvasni. Arra tippeltem, hogy talán agydaganata lehetett.

Ahogy így el-elgondolkodtam a műzli kanalazása közben, valaki a hátam mögött megszólalt:

„Jó reggelt!’

A férfi állt a konyhaajtóban félmeztelenül, egy kisgatyában. Majd rám hozta a frászt.

„Tudtál aludni?” – kérdezte, de én meglepetésemben azt sem tudtam, hol vagyok. Nem tartottam valami szerencsésnek, hogy kisgatyában áll előttem: illetlenségnek és undorítónak találtam. Persze, ez lehet neveltetés, kultúra kérdése. Először azt is borzasztó zavarónak tartottam, hogy a nyilvános szaunákban, melyek ugyan többnyire nem koedukáltak, mindenki pucéron üldögél a törölközőjén. Életemben nem láttam annyi undorító izzadt, hályas testet, mint amikor úszni-szaunázni jártam.

„Nem emlékszem” – válaszoltam.

„Nagyon sajnálom” – mondta fejét kissé a szőrös melle irányába biccentve. „Én voltam az.”

„Kicsoda?”

Talán az, aki leütött?

„Az, aki leütött...Sötét volt. Tudom, nincs mentség rá. Sajnálom.”

Az a verzió jött be tehát, hogy a család meg volt győződve, hogy már korábban, valamikor délután hazautaztam. Nem számítottak arra, hogy éjjel tizenegykor bukkanok fel. Az igazat szólva korábban soha nem jöttem haza kilencnél később. Nos, a férfi rosszul hall, a gyerek képzelődik, és korábban is járt már betörő náluk. Korábban is! Persze végig kellett hallgatnom a nyomorult szabadkozását. Valahogy idétlennek hatott az egész. Talán csak azért, mert nem volt rendesen felöltözve, és nem tudtam levenni a szemem a megereszkedett hasáról. De maga az eset is rendkívül szerencsétlen volt. Láttam magam előtt a gazdag paranoiás orvosékat a lépcsőházban árnyékomhoz tétován közeledve.

2.

Az északi szél nagyon hideg szél. ’Észak felől támad a veszedelem’ (Jeremiás, 1:14) Ott lakozik a Sátán; és onnét származik a romlás.

Az északi szél a kísértés súlyát hordozza magában: a szél lehellete a kísértés első előjele; a hidegsége, az erkölcsi mulasztás dermesztő hatása. Ezért az északi szél akkor jő, amikor az elmét komoly kísértés kerít hatalmába. És megerősödik, mikor a lélekből visszahúzódik a kísértés.

’Északról’ mondja Izajás, ’és nyugatról’ (a tengerről, 49:12). Az északi szél a kísértést jeleníti meg: a tengert, a világot. Annakokáért gyűjti össze Krisztus az ő követőit az északi szél és a tenger elől, hiszen ő nemcsak az igazakat, hanem a bűnösöket is megvédi a kísértés erkölcsi kínjaitól.

’Az Isten csillagai fölé állítom trónomat.’ mondja a Sátán.’messze fenn, északon.(...) Hasonló leszek a Fölségeshez!’ (Izajás, 14:13, 14) A gőg szárnyán felemelkedve a trónját északon kívánja felállítani; arra tör, hogy olyan legyék, mint a Fölséges, magát öntelten azzal teszi egyenlővé, akinek alá kellene vetni magát. És mi több, mondom nektek, nemcsak hogy egyenlővé teszi magát mesterével, de annál jobbnak véli magát. A Gonosz elbukik, mert magát felmagasztalni próbálta; az ember magát megalázza, ha a világban való növekedésre vágyik.

(...)

Isten, ahogy mondják, délről fog eljönni. A Gonosz északról, Isten pedig délről. A Gonosz a tudatlaság homályában él; Isten a felebarátok között támadó szeretet szülte nyugalomban leli örömét.

A hideg északi szél a hús pórusait arra készteti, hogy szorosan összezáródjanak; a déli szél melege nyitja fel őket újból. Amint az öklöt a hideg kapzsiság szorongatja, az üdvös nyílt marokkal jótét alamizsna formájában adakozik.

Ha az öreg szárny a lelket a pokolra viszi, az új szárny a vágyott mennyei dolgokhoz repíti fel azt. A lelket a bűn lehúzza, az erény pedig felemeli.

Az Aberdeeni Bestiárium: Az északi és déli szélről

. . .

Az ősz idén szokatlanul alakult. Sokáig megengedte, hogy az ember belefeledkezzen a napsugarak bágyadt, fülledt melegébe. Nyugat-Svédországban ez a tenger finom, de fokozott párolgásával járt együtt, s a langyos, párás levegőben nem akart szünni az ember megtévesztése: október, november, és fagynak semmi jele. Éppen ellenkezőleg. A fák nem akartak megválni a lombjaiktól, a fű nem akart elfonnyadni és végül megsárgulni, sőt, a tavaszi hagymás növények tévedésből növekedésnek indultak, szélvédett, napos helyeken még virágot is hoztak. Legnagyobb elképedésemre a Gustav Adolf tér rododentronjai virágozni kezdtek egy reggel a szitáló esőben. Nem tudtam, hogy örüljek vagy nem. Hallottam a rádióban, ha most elvirágoznak, tavasszal nem fognak újra nyitni. Milyen tavasz vár akkor ránk? Még minden zöld volt, a nyugati szelek esőt és feszültságet sodortak a város fölé. Nem tudom, hány olyan estém volt, hogy az ablakból a villámokat figyeltem, és azt számoltam, hány másodperc telik el a dörgésig. Komolyan attól kezdtem el tartani, itt a világ vége.

Aztán ehhez is hozzá lehetett szokni, mint mindenhez. Csak kondicionálás kérdése az egész. Ha folyton azon aggódtam, száz éve nem volt ilyen meleg ősszel, nem tudtam aludni. Ezért elhatároztam, mostantól még legalább száz évig ez már így lesz, most már ez a normális, ilyen az ősz - és megnyugodtam. Békésen néztem a leveleiktől olyan nehezen megváló platánokat és bükkfákat, amint a 60-as busz ereszkedett le velem az Ullevi stadion felé. Elhaladtunk a központi tűzoltóság, az új stadion, aztán a régi mellett is. Amikor az új stadionban meccs vagy atlétikai verseny volt, a hatalmas reflektorok az egész félig eldőlt lavórhoz hasonló konstrukciót úgy megvilágították, hogy lehetett látni a szurkolók izzadt és felajzott tömegét. Amikor például éppen az atlétikai világbajnokságot közvetítették, emberek milliói meredtek a tévék négyszögletű digitális képére. Én egy este arra jártam. A roppant méretű stadiont a reflektorok úgy megvilágították, hogy bár körülötte egész Svédországban sötét este volt már, a versenyzők nappali fényben viaskodtak. De ez még semmi, ahhoz képest, amilyen félelmetes hatást váltott ki az éppen ott sétálóból annak a tudata, hogy a tömeg és a verseny heve keltette energiák a stadiont bármelyik pillanatban szétrepeszthetik...

A táskámat a buszon az ülés alá tettem, hogy ne legyen az útban. Az arcom a párás ablak felé fordítottam, hogy ne kelljen senkivel szóbaállnom. A biztonság kedvéért még egy fülhalgatót is a fülemre helyeztem, bár semmi sem szólt belőle, mert az mp-hármasom le volt merülve. Az egész csak azért volt, hogy megvédjen az emberektől. Az igazság az, hogy szerettem volna egy nagy újságot magam elé teríteni, de azért két kis lyukkal, hogy én kilássak. De úgy gondolom, a fülhallgató is megtette a magáét. Ezt a trükköt persze mások is alkalmazták. Vagy a mobil, vagy valami lejátszó fülhallgatója lógott sokunknak a füléből. Hallani sem akartunk egymásról. A friss Metro-számok a gyávábbaknak rendelkezésére álltak. Lehetett variálni is más ingyenes hírlappal.

A Centralenig ki lehetett bírni. Itt szálltam le. A megállót Drottning-térnek nevezik. Át kell bukdácsolni a villamossineken. A tér közepén egy, a Móricz Zsigmond körtérre emlékeztető épület áll, ahol információ és jegypénztár található. A tér maga nagyjából üres. A központi vasútállomás, a főposta és pár szálloda veszi körbe. Macskaköves, hogy a körömcipők gyenge kis sarkacskái mind beakadjanak a kövek közé, netán a viselőjük el is veszítse az egyensúlyát, a járás ritmusa megbicsakoljon. Nem mondom, hogy a legislegviccesebb az, ha az illető el is vágódik. Mások kárán röhög az ember a legjóízűbben.

. . .

Fehér hálóingem van, az Ellos-katalógusból rendeltem. Tegnap este a doktornő adta rám. Megvizsgálta a fejemet is. Amikor néhány pillanatra magamhoz tértem, sietett megvizsgálni. Aztán óvatosan levetkeztetett, mint a gyerekeket kicsi korukban. Lefejtette rólam a pulóvert, kibontott a nadrágomból, lehúzta a fehérneműt, a zoknit, majd lazán átvetette a fejemen a hálóinget, mint valami lasszót. Lefektetett. A férfit elküldte a belvárosba, hogy hozzon valami szép virágot, amivel bocsánatot tudnak kérni. A gyerek is szeretett volna aszisztálni, de nem lehetett. Reggel iskola.

Azon gondolkoztam, milyen egy idegennek a hálóingem megérintése. Ha nem lettem volna öntudatlan, szégyenkeztem volna, az biztos. De az öntudatlanság s a tudatlanság eloszlatja a szégyent, mert a szégyenkezés a tudás nővére.

A kirakatban fehér hálóingek és bugyik lengtek. Nem soká megy a buszom. Azzal ütöttem el az időt, hogy hálóingeken elmélkedtem. A buszra, vonatra várókat levetkeztettem. Vettem egy csokit, hogy az alvás édesebb legyen. Beállt a Strömstad Express gyorsjárat. A bérletemet a leolvasó elé tartottam, és egy jónapotot morzsoltam el a számon, amint a buszsofőr rám pillantott. Mindjárt elalhatom. Lassan és türelmesen felpréselte mindenki magát a járműre, és nekem sikerült ablak mellett helyet szereznem. Itt az az íratlan szabály, hogy addig az ablak mellett egyedül ülő mellé nem ül le senki, amíg vannak szabad páros ülések. Ha mindegyik megtelt már, lehet megkérdezni, szabad-e az ülés. De szerencsére ma nincsenek annyian, mint szoktak. Egyedül ültem, és az ülésemmel párhuzamos két másik ülésen sem ült senki. Ez megnyugtatott. Ez elég volt, hogy szertartásosan kibontsam és elfogyasszam a csokoládét, hogy az álmomat megédesítse.

De az álmot nem ez tette édessé. Nem is az álmot, hanem az ébrenlétet édesítette meg az illat, majd a leheletfinom emberi kipárolgás – amit feromonnak hívnak. Az illatokat egy látomás követte. A látomás a mellettem levő páros ülés egyikén helyezkedett el. És nem tudom, mikor került oda. Talán, amikor a csokit bontogattam, és egy pillanatra abba merültem bele, elveszítve az összeköttetést a körülöttem levő világgal. A busz világával. Az utasok, annak az egy érdekes utasnak a világával. Tekintetünk találkozott.

Negyvenes férfi. És nem szőke, de kék szemű. Bizonyára dán lehet, azok a legszebbek: gesztenyebarna a hajuk, és mélykék a szemük, mint neki. A szeme alatt pár szeplőt is megpillantottam abban a töredékmásodpercben, amikor a tekintetünk összeért. Ezen el lehetett álmodozni hazáig. Erről legalább olyan édeset lehetett álmodni, mint egy tábla tejcsoki.

Elképzeltem, ahogy fehér hálóingemhez ér.

Szegény utas, fogalma sem volt, milyen gondolatokat társítok hozzá. Békésen ült, kifelé nézett a párás ablakon. A Tingstads-alagút narancssárga fényében arca mintha felragyogott volna, mintha arany bevonatot képezett volna kissé borostás arcán a lámpafény. De ettől eltekintve unottan, fáradtan nézett, és semmit sem olvasott. Ha olvasott volna valamit, megtudhattam volna, mi érdekli. Mint egyszer gyerekkoromban a vonaton, ahol egy fiú ült velem szemben. Angyalarca volt, a kezében egy fekete borítójú könyvet tartott, a könyv borítóján egy kulcslyukat ábrázoló képet láttam, és a címet: Kazárszótár. Akkor azt gondoltam, őt is a nyelvek érdeklik, mint engem, de aztán később megtaláltam a könyvnek azt a változatát, ahol a borítón egy kulcs látható, és a könyvnek ugyanaz volt a címe: a Milorad Pavić írta Kazárszótár. A fiúnál egy női példány volt, az enyém egy férfi példány. A könyv nem szótárként, mint inkább enciklopédiaként szolgált. Egy különös formája a regénynek, ahol a szócikkek között szabadon jár-kel az ember, és a regény mintegy körkörösen alakul ki a fejében, ahogy a különböző forrásokból szármozó szövegdarabok kiadnak egy mozaikképet. Ez nagyon is emlékeztetett a megismerésnek a folyamatára. Az ember szilánkokból ragasztja össze a tükröt, mely által még mindig csak homályosan lát.

Az utas olyan parfümöt használt, amit életemben legalább egyszer már valahol éreztem, s akkor jól az emlékezetembe véstem. Nem tudom, hol. Csak azt tudtam, ehhez az illathoz kellemes emlék társul. Ez a kellemes benyomás most megerősödött. Azt a következtetést vontam le, már kétszer jó volt, legközelebb is jó lesz, jónak kell lennie. Gyanakodnom kellett volna, hogy az érzékeim az orromnál fogva vezetnek!

Nem tudtam megállni, hogy ne sandítsak minduntalan a férfira. Attól tartok, egy idő után észrevette ezt. Akkor próbáltam percekig az ablak felé fordulni, de beesteledett, és önmagam reflexén kívül semmit nem láttam az ablakban. De, valamit még. A férfi fehér kötött kardigánjának egy szeletét. Megpróbáltam azt is, hogy lehúnyom a szemem, de abban a pillanatban, amikor a szemhéjam lecsukódott, vad fantáziaképek bomlottak ki lelki szemeim előtt. Rododentron virágok a főtéren, a férfi biciklivel jön, és rám mosolyog. Kezében a Kazárszótár egy férfi példánya. Nálam pedig egy női a kulcslyukkal.

Elaludhattam. Amikor felébredtem, az utas már nem volt ott, leszállt. Kerestem az illatot, amit már korábbról ismertem. De az is eltűnt vele, elmúlt.

. . .

Otthon egy halom postai küldemény várt. A sok számla, reklámújság és tájékoztató között találtam egy hivatalos levelet a göteborgi városi rendőrkapitányságról. Mondanom sem kell, megemelkedett a szívverésem a feladó láttán. De valahogy úgy éreztem mégis, a levél mégsem meglepetés, tudtam, hogy ki akarnak hallgatni tanúként. A kihallgatást a következő hétre tűzték ki. Az idézésben az állt, hogy gyilkosság bűnügyében. Nem volt nehéz kitalálnom, milyen gyilkosságról lehetett szó. A rendőrség számára az elkövető lehetett ismeretlen, számomra azonban még az áldozat is az volt. Nem sikerült kitudnom, a szomszédban kik laktak.

Arra emlékeztem, hogy a postaládán két név is állt: egy svéd és egy magyarnak hangzó. A rengeteg szobából sem lehetett a lakók számára következtetni. Amennyit láttam az ólomüveges ablakon keresztül, azt semmire sem használhattam. Rend volt, az biztos, de életnek nyoma nem sok.

Beláttam a folyosóra, két másik ablakon keresztül pedig egy gyerekszobába és egy másik szobába, ahol egy csomó régi dolog – bútorok, lámpák, ruhák, óra, vaságy – volt látható. A nagy üresség és a pendáns rend rémisztett. Ha laknak is a házban, micsoda emberek lehetnek. Egy közülük azonban – meggyőződésem szerint – már nem élt. Most csak az maradt kérdéses, a rendőrségnek mindebből mit mondjak el. A tócsáról és a főbérlő furcsa viselkedéséről beszélnem kell. Arról is, hogy az utcában nem ismerek senkit a háziakon kívül. Hozzájuk egy hete költöztem, a tócsát akkor láttuk, amikor a költözés előtt megbeszéltük a részleteket. Arról van tudomásom, hogy a püspök háza melletti parkolóban egy kisbusz áll. Arról is, hogy az utcában járt egy veterán Mercédesz azon a napon, amikor a tócsát láttuk, és a kocsit azóta nem láttam. De csak egy hete lakom ott, s igazán csak esténként vagyok otthon. Valamint hogy a héten semmi különöset nem tapasztaltam.

A fantáziáimról és feltételezésekről nem akartam beszámolni, hiszen azok, nagyon is meglehet, hogy pusztán csak képzelgések. Amikor valamit nagyon meg akarunk tudni, az a valami valahogy meg is tudódik. Az újságban a rendőrségi híreket olvastam, a könyvtárban Örgryte története után kutattam, a szomszédokat megfigyeltem, és mindenből azt az egy aspektust tartottam szemelőtt: valakit meggyilkoltak. Ebből az aspektusból tüntek fel az adatok a könyvekben és a számítógép monitorján. Azt találtam, amit találni akartam. Kiderült, Göteborgnak igen sok köze van a skótokhoz, egy bizonyos skót családhoz. De persze a város története kismillió érdekességet tartalmazott, csak én éppen ezt találtam érdekesnek. Mindjárt összekapcsoltam azzal, hogy a svéd római katolikus egyház püspöke angol származású, s nem lepett volna meg, ha kiderül, hogy skót. Aztán a háziak abnormális viselkedése is gyanút keltett bennem, hogy valami közük lehet a gyilkossághoz, vagy valami máshoz, ami a szomszédhoz kapcsolja őket, de legalább is a nő valamit tudott. A tócsa nem lehetett rozsdás víz, ezt viszont elmondhatom a rendőröknek. A Överås-kastély titokzatos szelleméről, a Feketeruhás Hölgyről inkább nem szólnék. Legalább is addig nem, amíg magam is meg nem győződtem arról, hogy a szellemnek esetleg köze van a környéken történő dolgokhoz.

A hírekben azonban egy szó sem esett gyilkosságról. Az örgrytei Swedbank automatája előtt megkéseltek azonban egy férfit, elvették tőle a pénzt, amit kivett – ez benne állt az újságban, és elég nagy port kavart, mivel a dolog fényes nappal történt. Ehhez itt nincsenek hozzászokva. Nem úgy, mint mondjuk Sao Paoloban vagy Chicagoban, de Kijevet is mondhattam volna. Valahogy Skandinávia még viszonylag steril volt, hogy úgy mondjam, naiv. A jólelkűségnek és naivitásnak azonban kezdtek megmutatkozni a hátrányos következményei is. Például egy késelés fényes nappal. A városban egyfajta koldusmaffia is működött. Bár hagyományos értelemben vett utcai koldusokat elvétve lehetett látni. E tekintetben Skandinávia és a kontinens között szembetűnő különbségek vannak. Dániában az első az volt, amikor a busz megérkezett Koppenhágába, és én elkezdtem a kofferomat magam után húzni a szürke, világháborúkat látott házak között, hogy egy rosszul öltözött, ápolatlan külsejű egyén előttem termett két kezét alamizsnáért nyújtva. Hiába léptem azonban tovább, az illető kitartóan követelt és torokhangon előadott valamit dánul, nyilván, hogy szánjam meg. A kitartás. Látszott rajta, hogy nem most kezdte a pályát. És sorstársainak tucatja koldult a dán főváros utcáin. Ehhez képest Svédország és Norvégia steril. A koldulási módszerek is mások. Egyszer Stockholmban láttam egy egészen szívbemarkoló előadást, bár a fejemben folyton ott motoszkált a tudat, a pénz, amit az emberek adnak, sohasem annál a kolduló gyereknél marad, akit például zenélni vagy rajzolni látunk. Szóval Stockholmban a Gamla Stan egyik forgalmas sikátorában egy öltönyt, vasalt inget és nyakkendőt viselő kisfiúra lettem figyelmes. A hangját már utcákkal távolabbról lehetett hallani: kristálytiszán csengett. Még nem érte el a serdülőkort, és vékony, majdnem szoprán hangon orosz dalokat énekelt. Az egész olyan éterinek hatott, időn és téren túli érzést keltett bennem. A nyelvet meleg hajlásairól mindjárt felismertem. Valahogy a szomorúságot is benne. Az orosz egy rendkívül meleg, lágy és szomorú nyelv, gondoltam akkor, amikor az ismerős dalokat meghallottam. A skandináviai koldusmaffia a gyerekeket küldi az utcára vagy házról házra kéregetni. Rafináltan manipulálnak az emberek szánalmával és büszkeségével. A szegénység nagy úr, és a gazdagság még nagyobb.

. . .

Egyszer a közeli benzinkút mellett sétáltattam a kutyát. A benzinkút parkolójában egy lengyel rendszámú személyautó állt meg, az autóból kiszállt egy kislány, hóna alatt egy mappával. Hamarosan megtudtam azt is, mi volt a mappában. Nem sokkal azután, hogy hazaértem, csengettek. A kislány volt az. Arca kipirult, szőke haja befonva két varkocsba, ruhája tiszta, körmei ápoltak, új cipőt viselt. Az ember meg nem mondta volna, hogy nem az egyik a helyi svéd gyerekek közül addig, amíg meg nem szólal. Tört svédséggel próbálta előadni, hogy cseretanuló, s azért van itt, hogy svédül tanuljon. Közben szeret rajzolni is, és azzal akar egy kis zsebpénzt keresni, hogy a rajzait árulja.

Kint kutyahideg volt. A nyitott ajtón besüvített a szél. Végiggondoltam, hogy ez a nyomorult kislány gyalog járja be az egész környéket, mindenüve bekopogtat pár koronáért. A kabátja csinos volt, de vékony, nem erre a klímára tervezték. A gyermek arca, keze piros, nem csak a szégyen, hanem a hideg szél marása is piroslott rajta.

Megkérdezte, hogy megnézném-e a rajzait. De nem is így kérdezte, hanem a svéd szokásokkal ellentétben frunek, asszonyomnak szólított.

„Asszonyom! Legyen szíves, nézze meg a rajzaimat.”

„A te rajzaid?” – kérdeztem, s ő habozás nélkül rávágta, igen.

Másolatok voltak. A képeken lovak, skandináv manók, labdázó gyerekek. És még nem is ugyanannak a kéznek a munkái, ezt mindjárt megláttam.

„Ugye, vesz?”

„Sajnos, nem az én stílusom” – válaszoltam, s a csalódottság mellett a félelem is fellángolt a kislány szemeiben. Gondolom, azok ott az autóban nem fognak örülni, ha kevés pénzzel tér vissza.

„Viszontlátásra!” – felelt és sarkon fordult.

Néztem, merre ment. Házról házra tovább. Szerettem volna neki segíteni, de nem úgy, hogy pénzt adok neki, abból neki semmi nem jutott volna. Nem voltam biztos, hogy nem a saját apukájával utazott. Elgondoltam, hogy a hideg éjszakákon a kocsiban alszanak, végigjárják az egész nyugati partot, alamizsna reményében. Reméltem, hogy a képekkel való kéregetésen kívül nem kényszeríti a férfi másra a gyermeket. Törékeny alakját sokáig láttam még. Majd azt is láttam, visszamegy a benzinkúthoz. Azon tanakodtam, felhívjam-e a rendőrséget. De ehelyett a benzinkutat hívtam. Ismertem a kutasokat. Elmondtam, mi történt, de ők megnyugtattak, hogy tudnak róla, már szóltak a rendőrségnek, de azok azt mondták, rendkívül nehéz az ilyen eseteket bizonyítani, és hogy nem jönnek ki a helyszínre, mert mire kimennének, az ismeretlen autó bizonyára kereket old. Igaz. Hogy is lehetne bizonyítani, hogy tulajdonképpen kiskorú ellen elkövetett bűncselekményről van szó. Gondolom, számtalan ilyen és még ilyenebb eset előfordul Svédországban minden áldott nap. Amolyan steril fajtája a koldulásnak, a gyermekrabszolgaságnak.

. . .

A hétvége a rendőrségi kihallgatásra való készülés mellett egyéb tervezéssel telt. Az óráimat terveztem. Két kurzust tartottam, egy alap és egy haladó angolt. A gimnáziumi angol A órákon még magával a nyelvvel foglalkoztunk: a nyelvtannal, a nyelv és az angolszász kultúra fajtáival. A B kurzuson pedig inkább az angolnyelvű irodalommal. Próbáltam érdekességet találni az interneten. De minduntalan a skót történelem jeles eseményeinél kötöttem ki akaratlanul is. Aztán az oldalak automatikusan egymáshoz kapcsolódtak, egyik hivatkozás a másikig vezetett.

A régi szép időkben, mikor a Chattik ezüst-arany nemesi címerét három függőleges vérvonallal egészítették ki (a heraldikában sugárnak nevezik) az 1010-es barry-i csata emlékére, Anglia hatalmas területeit és Skócia nagyrészét is erdőségek borították. A megnövekedett népesség és a hajóépítést még nem követelt nagyarányú fakitermelést. De ehhez hasonlóan egész Európát erdőségek övezték. Manapság Norvégia és részben Svédország látja el Európát fával. Akkor, hogy úgy mondjam, Skócia is még önellátó volt.

A Keith-család, a kései Chattik leszármazottai fontosabbnál fontosabb pozíciókat töltöttek be a brit szigetek legészakibb csücskében. Kapcsolatuk a svédekkel egészen korai. Andrew Keith Gustav Wasa, a legendás svéd király unokatesvérének a lányát, Sigrid Birgersdottert vette el feleségül, és a Finsta valamint Eka grófja címet kapta a vele járó földekkel. Andrew-t XIV. Erik, Gustav Wasa fia a brit udvarba küldte azzal a céllal, hogy I. Erzsébetnél járjon közbe, s ajánljon házasságot neki, de ez a házasság nem jött létre. Erik 1560-tól eltávolításáig, 1568-ig volt Svédország királya és 1561-től Észtország uralkodója is. Intelligens és művészi hajlamokkal rendelkező fiatalember volt, és rendkívül ambiciózus politikus. Ezt bizonyítja az angol uralkodónőnek tett merész ajánlata is, melyet Andrew Keith közvetített. A házasságot nem tudta ugyan elintézni, de Keithet kinevezték Dingwall lordjának (skót nemesi cím), hűbérbirtotokat kapott, többek között egy Uppland nevű farmot, mely a mai napig létezik, és Invenshire-ben található.

Ne feledjük, a XVI. század Észak-Európában, így Angliában is és Svédországban is a reneszánsz időszaka. I. Erzsébet, a Tündérkirálynő uralkodása alatt Anglia szerepe jelentősen megnövekedett. A korszakot Erzsébet-kornak, az Aranykornak is szokás nevezni. Legragyogóbb csillaga a költőóriás, Shakespeare volt. A kort Spenser, Milton, Marlowe, More, Bacon, Jonson neve fémjelzi. Az angol reformációval, a spanyol Armada legyőzésével, Amerika gyarmatosításának kezdetével Erzsébet megalapozta a Brit Birodalmat. Eriknek a Virgin Elisabeth túlságosan is jó parti lett volna.

Erik nagyra törő uralkodó volt. Svédország soha akkora felhajtást nem látott korábban, mint amit XIV. Erik koronázasakor rendeztek. Erik diplomatákat küldött a koronázási ceremónia előtt, hogy azok tanulmányozzák más országok királyainak beiktatásának menetét, hogy a svéd király se maradjon le az európai uralkodók mögött. Kézművesek és mesteremberek százai dolgoztak lázasan már hónapokkal a koronázás előtt, hogy elkészüljenek a királyi család számára a ruhák és a dekoráció. A leendő király Angliából, Hollandiából, Franciaországból és a német tartományokból rendelt ételt, itat, ékszereket és textíliát, és megparancsolta, hogy az olyan dolgok, melyek Svédországban nem találhatóak meg, hozassanak meg külhonból, hogy a koronázáson a svédeket elkápráztassák: nyulakkal, ökrökkel, oroszlánokkel, tevékkel. A messzi Lappföldről valódi lapp leányokat hozattak, meg rénszarvasokat, hogy azt a külföldi vendégeknek mutogathassák. Magáról a koronázásról legendákat mesélnek. Szerepel Johannes Magnus krónikájában, a pommerániai Simon Fischer humoros beszámolójában, s II. Oscar beiktatásáig minden svéd király a XIV. Erik által bevezetett koronázási szokásokat követte.

Kortársai Eriket nemes vonásokkal megáldott, vonzó fiatalembernek tartották. Bátor, ügyes, de már akkor arról beszéltek, hogy szexuális étvágya nem ismert határokat. Ágyasainak és fattyainak száma végtelen. Azt mondják ezért, Svédországban mindenkinek királyi vér folyik az ereiben!

Erik Steven van der Muelen flamand festőt kérte fel, hogy portéját, melyet az angol királynőnek szánt, megfesse. A kép 1561-ben el is készült, még pedig Spanyolországi Fülöp (II. Fülöp király) hasonló portréjának a mintájára. A svéd király a három koronát és a felágaskodó oroszlánt - a királyságának jelképeit - tartalmazó drapéria mellett áll, a drapéria lefut a földre. A sötét háttér előtt vörös selyem buggyos nadrágban és ugyanolyan vörös harisnyában virító király alakja komoly vonzerővel bírhatott Erzsébet számára. A férfi nyugodt és kihívó is egyúttal. Jobb karját csípőre teszi, bal lábával kissé előre lép, testét jobb lábára és bal karjára támasztja. Balját a drapérián nyugtatja. Erzsébet egy vörösruhás portréval válaszol. A királynő szemei csillognak, piciny ajka már-már mosolyra hajlik, de nem, mert finoman összeszorítja mégis. Izgatottságát az is elárulja, hogy mindkét kezében szorongat valamit. Jobb kezével lágyékáig lecsüngő gyöngysorával játszik, baljával egy selyemkeszkenőt gyűrkészik.

Erik tökéletes latinsággal írt, romantikus, ékesszóló leánykérő levele és a festmény jó benyomást kelt Erzsébetben. Így Erik elhatározza, hogy Londonba hajózik legpompásabb hajóján, az Elefánton. (Már csak azért is, hogy a királynő szoknyája körül legyeskedő riválisait elüldözze.) A Balti-tengerről 1561 szeptemberében kihajózó vitorláskonvoj azonban nem jut messzire, mert egy hatalmas vihar Dániánál partra kényszeríti őket. A svéd király azonban folytatni akarja útját Dánián, Németországon és Hollandián át. De ezt unokatestvére, Második Frigyes dán uralkodó megakadályozza. Egyszerűen kijelenti, hogy Dániából csak visszafelé, Svédországba vezet az út. Úgyhogy kénytelenek visszatérni Stockholmba. A történtekről szóló hírek hamar eljutnak az angol udvarba, és a királynő magyarázatot kíván, hogy miért akart Erik Londonba hajózni. Erik minden fantáziáját és ékesszólását megmozgatva, s útját az Odüsszeiához hasonlítva, Erzsébetet az ő Penelopéjának nevezi, és megerősíti házasodási szándékát. A levél lehengerlő hatással bír. Későbbi kérőitől is megköveteli majd az angol királynő, hogy hasonló leveleket írjanak.

Svédország népszerűsége megnő Angliában. Számtalan könyv jelenik meg Skandináviáról, olyan is, amelynek a címlapján a két uralkodó: Erzsébet és Erik portréi egymás mellett láthatóak. Még végiggondolni is nyomasztó, hogy mi lett volna Európa, a világ sorsa, ha ezek ketten összeházasodnak!

De most is, mint mindig, Erik több vasat is tartott egyszerre a tűzben, nem bízva a véletlenben. Delegációt küldött Skóciába, hogy megkérje Stuart Mária kezét. Ugyanakkor felvette a kapcsolatot egy német hercegnővel, Lotharingiai Renátával, akiről kiderült, hogy Második (Zsarnok) Krisztián dán-norvég király unokája. Ez azt jelentette, Erik számára megnyílik az út a norvég és dán trón felé, azaz teljes skandináv hatalomra törhet. Mindemellett újabb irányba is tekingtgetett az ambiciózus svéd uralkodó: Dánia háta mögé, Hessen irányába. Megkérte a tizenkilenc éves Krisztina grófnő kezét is. Krisztina pedig igent mondott! Csak annyi volt a hiba ebben, hogy a dán Frigyes is szemet vetett rá. A Krisztináért Warnemündébe küldött svédeket a dán sereg megtámadta. A második próbálkozáskor pedig hiába gyűrték maguk alá a dánokat, Krisztina nem jött el. Ennek a hátterében pedig az a levélke állott, amelyet Erik sajátkezűleg írt Erzsébetnek, melyben megnyugtatja őt, a Krisztinával tervezett eljegyzés csak azért volt, hogy Erzsébet szerelmét próbára tegye. A levélke azonban Frigyes kezére jut, ő pedig a levelet lemásoltatja, és elküldi a másolatot Krisztinának, és természetesen az össze többi arajelöltnek. Ezzel Erik nemcsak Krisztinát veszíti el, hanem Erzsébetet is felmérgesíti. A két szék között a földre esik Erik, s fuccs a nagyhatalmak egyesülésének.

Erik hamarosan mentális zavarok jeleit mutatja. Egyesek szerint egy balesetben esik el, és zavarodottsága ennek nyomán alakul ki, de több dolog is arra mutat, hogy Erik paranoiában szenvedett. A zavarok végülis elmeháborodottságba torkollnak. Az Örbyhus-kastély börtönében hal meg, a szájhagyomány szerint utoljára sárgaborsólevest evett, amelyet megmérgeztek. A király földi maradványait később exhumálták, és arzénmérgezést állapítottak meg.

Ha XIV. Eriket sárgaborsólevessel mérgezték meg, akkor az biztos, hogy csütörtökön volt, mert Svédországban csütörtökönként sárgaborsólevest esznek palacsintával. A hagyomány szerint a levesben főtt disznóhús, sárgarépa van, borssal, majorannával és csomborral fűszerezik, mustárral szolgálják fel, s hozzá forró puncsot isznak. A vastag palacsintát királynélekvárral kenik meg, aminek fele áfonya, fele málna. A szokás a böjtös napokkal függ össze, szerdán és pénteken halat ettek csak, ezért a köztes napon valami vastagabb dukált.

. . .

„Te jó isten! Csak nem követted a szerencsétlent?” – hülledezett Anki, az iskolatitkár, akivel nagyon jóba voltam első perctől fogva.

„De, igen. Egészen Majornáig.”

„De hát hogy nem ismert fel?”

Kolleganőm kis mogyoróbarna szemei kikerekedtek.

„Nem látott. Az igazság az, én sem tudtam, hogy a vonaton van.”

Anki még jobban előre hajolt az ebédlőasztalnál.

„Mikor vetted észre?”

„Nem vettem észre addig, amíg le nem szálltam a vonatról. És az volt a szerencse, hogy éppen az orrom előtt szállt le, és a háta mögé kerültem.”

„Ez nem lehet igaz! Micsoda nyomozó vagy te!”

Én is közelebb hajoltam Ankihoz, hogy nyomatékosítsam, amit most mondani fogok, rendkívül bizalmas.

„Ez maradjon kettőnk között.”

„Na, de hogy néz ki ?! Hátha én is összefutok vele!” – tréfálkozott.

„Figyelj! Valahol a Majornában lakik. Egészen a Kungsladugård útig követtem. De sokan voltak, valami verseny lehetett vagy Frölunda meccs. És a tömegben elvesztettem a nyomát.”

„Hú, ez izgalmas! És csinos?”

Anki mindenáron arra akart kilyukadni, hogy nézett ki a férfi, akivel kétszer is találkoztam tehát a hétvégén: egyszer a buszon, s aztán ugyanazzal a vonattal is jöttünk vissza Göteborgba, csak a Centralenig nem futottunk össze.

Az elhatározás, hogy követni fogom, teljesen ösztönösen jött. Egy darabig mindenki ugyanabba az irányba haladt a peronon. Aztán az állomás épületén keresztül is éppen arra ment a férfi, amerre nekem vitt az utam. A villamosmegállónál azonban befordult a villamosra várók felé, az én buszom meg a kanális túloldaláról ment volna, éppen az ellenkező irányba. De akkor hirtelen a lábaim nem arra vittek, amerre a buszmegálló volt, hanem tovább a férfi után. Kicsit lemaradtam, hogy ne vegyen észre, ha megfordul. Megvártuk a villamosát, mindketten felszálltunk, és vagy húsz percig csodálhattam hátulról, amint a villamos zötykölődésének ritmusában ringatóztunk.

„Fogtok még találkozni?” – röhögte el magát kolleganőm.

„Hogy akarom-e látni?”

„Azt tudom, hogy akarod. De nem gondolod, kicsit reménytelen az ügy egy félmilliós városban rátalálni a te hercegedre?”

„De. Reménytelen.” – mondtam fátyolos hangon. „Reménytelen.”

„Talán ha feladnál egy hírdetést!”

„Viccelsz? És mit írjak benne?”

Ezen még sokáig elszórakoztunk, hogy mi álljon a hírdetésben. De egyikünk sem gondolta komolyan. Aminek jóval több esélye lett volna, az az, ha többet járok Majornában. Nagyobb a valószínűsége, hogy ott összefutok megint vele. Már ha olyan nagyon akarnám. Mondjuk elmegyek villamossal megint a Kungsladugård útig, ott leszállok, átsétálok a Slottskogparkba, és sétálok egyet – a svédek szeretnek az erdőben kocogni, sétálni, kutyát sétáltatni. Mondjuk elmegyek a nagy botanikus kertbe, vagy a Linné térig, s onnan busszal vissza a belvárosba. A terv jónak tűnt, de ehhez azonban idő kellett volna elsősorban. Egy tanárnak meg nem sok van belőle. Minden délután hosszúra nyúlt, és beesteledett, mire kiesett a piros toll a kezemből. Este pedig még Göteborgban sem szívesen sétálnék az erdőben.

. . .

A kukkoló

(részlet)

Már annyit gondolkodtam azon, hogyan is élek. Hogy az életet miként élem át, milyen hatással vannak rám a velem megtörténő dolgok. S egyre inkább az a határozott érzésem támad, az életem sokkal izgalmasabb, mint bármelyik történet, amit valaha is írtam.

Nem mintha a stílusom olyan sivár lenne, inkább az a helyzet, hogy az életem teli kalandokkal, s gyakran találkozom érdekes emberekkel. Időnként különös dolgokat cselekszem, és szokatlan helyeken járok – de az is lehet, hogy egyszerűen csak jó szemem van az érdekes dolgok megfigyelésére.

Minden történet, főként az, ami valóban meg is történik velünk, utólag válik izgalmassá, amikor az események már valamiképpen összeállnak. Még abban sem vagyok egészen biztos, nem csak én látok bele összefüggéseket – így utólag.

Egy idő elteltével, ha kellő információ gyűlik össze, az események mintha sorozatot alkotnának. És kialakul a szűrő, amellyel az ember - visszatekintve a dolgokra - , kirostálja, elrendezi azokat. Mintegy magának arra hegyezi ki az ember, amire csak akarja.

Thomas Mann varázslója jár mostanában az eszemben. Meg az, hogy az irodalomtankönyben arra lett kihegyezve az egész, hogy a varázsló a nácizmust testesíti meg. Mármint hogy az ember hogyan veszíti el a saját akaratát, ha egy ügyes hipnotizőr hatása alá kerül, azaz ha a nácizmus ideológiájának, propagandájának áldozata lesz.

Annakidején, a nyolcvanas években elég merész lett volna az érettségin kijelenteni, hogy a varázsló az írót szimbolizálja. Még valaki azt a következtetést vonta volna le, hogy szerintem Thomas Mann náci. Nagy baromság lett volna ezt gondolni. De Thomas Mann mégis csak úgy értette – a nagy fagyos nácizmusban is -, hogy a szerző úgy játszik az olvasóval, mint macska az egérrel. Mann ugyanúgy húzza az időt a szövegével, mint a varázsló a hosszas előkészülettel. A gyerekek már vinnyognak, de a felnőttek is fészkelődnek a székükben.

A hegyezésről van szó.

Arról az őszről, amikor az időjárás megbolondult. Amikor ősszel nyár volt, télen pedig koraősz. A levegő tele volt elektromossággal, még decemberben is dörgött-villámlott. S a jégesőt nem is említettem még.

Az életemről van szó. Szó szerint.

. . .

Az ősszel Göteborgban kaptam állást. Nagyon örültem neki, csak egy probléma volt: kétszáz kilóméterre laktam Göteborgtól. Úgyhogy albérletet kellett keresnem.

Az első héten egy ismerősnél aludtam egy matracon a nappaliban, és meg kellett várnom, amíg az éjszakai krimi a tévében végetér. A második héten egy másik ismerősnél egy használaton kívüli kihúzhatós ágyon laktam. Aztán még feljebb vitte az isten a dolgom: találtam egy kiadó szobát az Avenyn, Göteborg főutcáján, éppen a Poseidon-szobor fölött.

Bárok, éttermek, színház, múzeum, revű – csak nem nekem. Ugyanis nekem arra nem tellett. Az ablakunk alatti moziba egyszer egy magányos este eljutottam, és megnéztem Almodóvar új filmjét, a Volvart.

Mindig azt hittem, léteznek tendenciák. Tendenciát véltem felfedezni abban is, hogy az albérleteim egyre fényűzőbbek lettek. A szobát az Avenyn nem bírtam fizetni, de rögvest kaptam egy ajánlatot egy ismerőstől, hogy az ő ismerőseinél lakhatnénk, az akvárium mögött.

Hatalmas házuk van, több emelet, és annyi szobájuk, hogy nem egy, de sok-sok szoba közül választhatok, ha ott akarok lenni, s a hatalmas előszobai akvárium mögöttiben biztos meglennék. Semmi probléma.

Én a belvárosban nagyon jól elvoltam. Munka után a kedvenc éttermemben, az Andrumben vacsoráztam; s ha jó idő volt, hazasétáltam, mint egy odavalósi. Élveztem, hogy szemben volt a városi nagykönyvtár, balra a Picasso-kiállítás, este a Cseresznyéskertet adták a Nagyszínházban, a trafik tizenegyig nem zárt be, márványlépcső volt a lépcsőházban, széles a lépcsősor. Egyszer október végén, amikor elmaradtak a délutáni óráim, elsétáltam a belvárosi botanikus kertbe, s még nyíltak a rózsák. Meleg volt. A kertnek az a sarka, ahol a rózsák virultak, különös, sárga, száraz fényben ragyogott. A tenger felől lanyha, sós levegő keveredett a rózsák illatával. Élveztem a kései kellemes meleget.

A háziakat azonban itt sem lehetett megkerülni. Belakták az egész lakást, jelenlétük folyton ott volt mindenütt, mégha nem is tartózkodtak éppen otthon. A konyha sülthússzagú volt, a kiadott szobában régi Göteborgs-Posten számokat tároltak, a fürdőszobapolcon fogselyem és különböző méretű elektromos fogkefék. Papucs, kabát, cigarettavég. Az a szoba, amit béreltem, végtére is egy hagyományos belvárosi lakás cselédszobája volt, és még fizetni is kellett érte. Nem panaszkodhattam.

Munka után felhívtam a családot, akik felajánlották, náluk ingyen lakhatom. Mint kiderült, csak majdnem ingyen. Az ismerősöm ismerőse, a család férfi tagja úgy gondolta, lehetek ott fizetség nélkül, ugyan mit számít! Akkor jövök s megyek, amikor akarok, semmi probléma. De mikor a feleségével beszéltem, ő gyorsan megkérdezte, milyen tanár is vagyok. A megállapodás úgy szólt tehát ezután, hogy heti két angolóráért lakhatom ott. Az utóbbi időben nem voltam még úgy megszorulva, hogy anélkül, hogy a leendő tanítvánnyal találkoztam volna, igent mondtam volna. Elképzeltem, két óra valami rettenetesen hülye kölyökkel, hogy megspóroljam az Avenyn lévő szoba árát. Mindenért kell valami áldozatot hozni!

Tehát munka után felhívtam őket. A nő, aki különben orvos, vette fel, és megállapodtunk, mikor mehetek el hozzájuk. A szobát meg akartam nézni, mégha két angolóráért is, nem ugorhatok bele az alkuba vakon. A Brunnsparkenről busszal mentem Örgrytébe, ahol a család lakott. A nő nagyjából elmagyarázta, melyik házról is volt szó, de nehezen lehetett volna eltéveszteni. Ott sétáltatta a ház előtt Nyuszit, a komondorukat. A kutya nem volt túlságosan nyuszi, de a komondorok minden rossz hírével ellentétben, békésen megszagolta a kezemet.

Bemutatkoztam.

Aranyos kis utca, párhuzamos egy nagyobbal, ahol emeletes bérházak álltak. Ám a kis utcában csak fényűző villákat lehetett látni. A házigazdámék háza sem volt kisebb a többinél. Négy emelet. A földszinten orvosi rendelő, garázs, műhely, szauna. Az első emeleten a férj régi fogorvosi rendelője: még a szék, a fúrógép, a műszerek mind ott álltak letakarva szépen, fehér lepedővel. A középső emeleten lakott a család, míg a padlásteret a vendégeknek tartották fenn, hiszen a nagyobb gyerekek rég elköltöztek, üresen álltak a szobák. Az előszobában mindjárt megláttam balra a faltól falig érő akváriumot. A halak méltóságteljesen úszkáltak le s fel.

A ház előtt egy veterán Mercédesz állt.

. . .

„Semmi probléma” nem volt itthon, csak a felesége, a legkisebb gyerek és a sógora. A sógor még várt arra az estére egy beteget – öregek gombás talpát maszírozta, de a páciens sokat késett. A nő teával kínált, a sógor a tegnapi vacsoráról megmaradt bort akarta a teájába, de a doktornő szigorúan helyreutasította: addig nem, amíg nincs több beteg. Mintha még a teafőző sípolásával egyetemben valamit sistergett volna a fogai között: nem az én házamban, nem az én rendelőmben, vagy ilyesmi. Nem lehetett tudni, mondta, vagy csak gondolta.

A tea mellett volt szerencsém megismerni a férfi életét, egész családját, gyermekeinek neveltetését, hogy a legkisebbik gyerekből nem nagyon akart kinézni semmi, nem is fordítottak rá akkora figyelmet, volt is lelkiismeretfurdalása, és egyszer az a legkisebbik... Az asszony hol masamód mosolygott, hol fitymálóan megjegyzéseket tett, hogy az se úgy volt, meg ez se úgy volt. Egy csésze tea kihűlése mellett egy tesvérpár évtizedes nemegyezése bontakozott ki. Mintha mindketten megfeledkeztek volna arról, miért is jöttem.

Miért is jöttem? Az ember tapasztalatot gyűjt minden pillanatban. Nem volt alkalmam ilyen tömören és mélyen betekintést nyernem egy teányi idő alatt egy hitbuzgó katolikus magyar család történetébe. Ekkor a nő folytatta az emigrációval, az észak-norvégiai kisvárosban töltött évekkel. (Mintha meg kellene kontráznia az öccsét.) Hogy milyen érzés egy orvosnak egy külvilágtól elzárt közösségben, sok-sok kilóméterre a civilizációtól, bároktól, éttermektől, színháztól, múzeumtól, fiataloktól. Az emberek egymásra, és főleg őrá, a fiatal doktornőre voltak utalva. S neki hogy hiányzott az „élet”. Még egy benzinkút sem volt, ahol főtt virslit lehetett volna enni, és kikölcsönözni egy videót szombat este. De mire is tudta volna alapozni a magánpraxist Göteborgban? Miből lett a ház, ha nem a norvég betegekből?

Miért is jöttem?! A ház miatt, a szoba miatt. Szerencsére a férfihoz megjött az öregasszony, akire várt. Felhajtottam a kihűlt Liptont. A doktornő megkért, kövessem, megmutatja a házat. Talán csak nem tartozott minden egyes szobához egy-egy élettörténet. Vagy ha mégis, talán nem az összeset kell most végighallgatnom.

Kellemes beszélgetés, kellemes időjárás, erdőszél, hegyoldal a ház mögött, gazdag szomszédok. Nyuszi egész idő alatt barátkozni akart. A kutya legalább ha barátkozni akar, akkor az azt is akar, nem valami egészen mást. Bort vagy szexvideót szombat este.

A szoba tetszett. Tényleg választhattam. A legidősebb lány szobáját találtam a legbarátságosabbnak. Igazi padlástérszoba volt, ferde fallal, felfelé nyíló ablakkal. A szobában zongora állt, és egy csomó festmény a földön. De mindent vastagon belepett a por, és gyenge volt a világítás. Később a mobilfeltöltőmnek sem találtam egy rendes konnektort.

Mindenesetre úgy döntöttem, az Avenyn felmondok. Talán nem túl nagy ár egy ingyen szállásért két óra angol a gyerekkel.

. . .

A háziasszony egészen a buszmegállóig akart kísérni. Nyuszi is vele volt, mintha csak az érkezésemkor félbeszakadt kutyasétáltatás ott folytatódott volna, ahol abbamaradt. Azzal a különbséggel, hogy nem voltam már a kutyának idegen. De amikor elhaladtunk a szomszédos villák egyike mellett, az asszony lelassított, és elkezdte a házhoz vezető lépcsősort vizsgálni. Volt ott valami sötétes, nedves folt, ami a figyelmét lekötötte.

„Nem gondoltam volna, hogy így fog végződni” – mondta lakonikusan, és tovább bámulta a tócsát.

„Mi az?” – néztem előbb rá, majd a foltra.

„Vér” – válaszolta idegesen.

Nem hittem volna neki, ha nem tudom, orvos. Lehetett volna kiömlött sör, festék vagy bármi más, de tudtam, biztos a dolgában. Kicsit elsápadhattam, és elég kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Talán még féltem is. Sötétedett. Istenem! Mi történhetett ITT, ahol az elkövetkezendő két hónapban lakni fogok? Ám a doktornő kevésbé sem volt meglepve.

„Be kell csengetnem. Meg kell tudnom, minden rendben van-e velük, de kétlem, hogy így lenne.”

Valami meghatározhatatlan, nyomasztó érzés kezdett a gyomrom irányából a torkom felé kúszni: be kell csengetnie, be kell csengetnünk...

„Várjalak meg itt lent?” – kérdeztem halálsápadtan. Mintha felelősséget éreztem volna, hogy kéznél legyek, ha meg kell mentenem őt. De ő nyugodtan – akár egy profi körzeti orvos – így szólt:

„Nem, nem szükséges!”

Hát egymagam folytattam a buszmegálló irányába az utat.

. . .

Az egész hercehurca a szobákkal csak azért történhetett meg, mert az egyre növekvő munkanélküliség miatt gyorsan el kellett egy olyan állást fogadnom, amihez ugyan remekül értettem, de a lakhelyemtől meglehetősen távol esett. A gimnáziumi tanárok szokásos életét tulajdonképpen élveztem is. És a nagyváros pazarságát is tudtam értékelni pár év vidéki száműzetés után. Hétközben teljesen beleolvadtam a zajokba, fényekbe és illatokba. Másságom nem tűnt fel senkinek. Annyi a bevándorló Göteborgban, hogy ha nem szólalok meg svédül, észre sem lehetett venni, nem vagyok svéd. Nem vagyok svéd, és nem vagyok göteborgi sem. Szerettem volna göteborgi lenni, és kicsit sajnáltam, hogy minden csak ideiglenes.

Az álláshirdetések rendszeres tanulmányozása napirendem része lett. Sokat böngésztem a Göteborgs-Postent. Az örgrytei tanulmányi kirándulás után a rendőrségi híreket mindig elolvastam. A napi egy lövöldözés, egy-két késelés Hisingében, féltékenységi jelenetek, rablás sötét utcákon vagy erdőszélen, elkóborolt nagymamák, megerőszakolt iskoláslányok, homoszexuálisok a Redbergsplatsen parkjában, narkósok a Centralennél, egy-egy villamos és sportautó balesete volt az átlag. Néha arról tudósítottak, hogy a sebészorvos rossz mellet operált le a rákbetegről, vagy hogy a sok esőzés miatt ez-az beomlott. Az örgrytebeli tragédiáról semmi hír. Talán nem történt bűnügy, vagy ha igen, nem annyira érdekes, hogy a Göteborgs-Posten megírja. Talán az ügy bizalmas, s az áldozat vagy áldozatok nem akarják felfedni kilétüket. Még az is meglehet, semmi ilyesmi nem történt. Baleset volt. Lehet, az se. Valami kiömlött oda. Persze egy orvos csak tudja, ha vértócsa az.

Nácizmus vagy nárcizmus. Itt, Göteborgban egyikről sem tanácsos beszélni. Ha svéd az ember, mindkettő majdnem tabu. Márpedig mindenki, aki Svédországban lakik, svéd – mondják a svédek, akik számára a nácizmus is, meg a nárcizmus is tabu. Az átlagsvédet, az itteni Kovács Jánost, Svenssonnak hívják, közepes méretű lakása, közepesen jó kocsija, közepesen elég fizetése, átlagos nagyságú családja van. Egy évben négy-öt-hat hét szabadsága szokott lenni. Nem tűnik ki semmivel, de nem is maradhat alul. Tudja, hogy a királyné töri a svédet, amikor nyilatkozatot ad a tévében. Egyszer még a királyné szüleinek a múltját is felhánytorgatta a média, de csak egyszer. Azóta Svensson megelégedett a királynéval és a sajtóval. Aztán itt az ember nem tömjénezheti önmagát, mert magamagának is áltagos, közepes, elég kell legyen, lagom – ahogy svédül azt mondják. Panaszkodni nem svéd. Nem is panaszkodhatom. Volt szerencsém Göteborgot több szempontból is megfigyelnem. Ennél többet nem is lehet kívánni. Nem mindig jó azonban, ha az ember túlságosan bennfentes, ha túl sokat tud, mert annál többet kell hallgatnia. Hallgatnia a házinéniket, a házibácsikat, házigyerekeket, házisógorokat, háziszomszédokat. Szerettem volna svéd lenni. Megelégedni azzal, ami van.

. . .

A történet azzal folytatódott, hogy a következő vasárnap szépen vettem egy cserép virágot a nőnek, akinél az Avenyn laktam, és elmentem a cuccaimért, amelyek még ott voltak. A házinéni nem nagyon ért rá, éppen csirkecombot sütött. A virágnak nagyon örült. Aztán próbálta kimagyarázni magát, hogy vendég van nála, ne haragudjak, és csak pakoljak nyugodtan, és hogy sajnálja tulajdonképpen, hogy elmegyek. Azonban sem a konyhában, sem az ebédlőben, sem a nappaliban vendégnek nyomát nem láttam. A gyerekszoba ajtaja is nyitva volt, bent senki. A vendég nem lehetett máshol, mint a házinéni hálószobájában. Vasárnapi ebéd a hálószobában? Talán az ágyban? Két tányér, két szép csirkecomb, hasábburgonya, savanyúság. Idegen kabátnak vagy cipőnek semmi jele. Az illető vagy a szobában vette le a cipőt és a kabátot, vagy cipő és kabát nélkül jött, vagy az az egy pár számomra ismeretlennek tűnő kisméretű cipő az előszobában a vendégé lehetett. De akkor a vendég nőnemű! – gondoltam, s gyorsan hajtogatni kezdtem a hálózsákomat. Úgy éreztem, jobb, ha minél gyorsabban eltűnök, mielőtt valami kitudódna.

Örgrytében nem volt kiadós, magyaros vasárnapi ebéd. Az asszimilációnak már arra a fokára jutottak, hogy delente csak löncs járt, melegétel pedig négy előtt nemigen. Ezt a fajta átalakulást már több helyütt megfigyeltem magyaroknál. Először csak kicsit keveredik a szokás, még az asszony ki-kimegy a piacra magyar kenyérért, gyulai kolbászért, tepertőért. Magyarországról időnként elhurcolnak pár zacskó diót, mákot. Aztán a helyi speciális jelenségekre többé már nem keresnek magyar megfelelőt: a dolgok lagom nagyságúak, az IKEÁ-ba stombuss-szal (csuklósbusz) megy az ember, a köttbullarral (minifasírt) lingonsyltet (vörösáfonyaíz) esznek, a gyerek reggel havregrynsgrötöt (zabkása) kapjon, ünneplik a midsommart (nyári napforduló), és nem láttad, hova tettem a mössámat (sapkámat)?

A háziak gyereke már alig beszélt magyarul. Minden megkezdett magyar mondat két-három szó után elhajlott, elferdült, elfordult a magyartól. A svéd szavak magyarul ragozódtak, a közös kifejezések furcsa kiejtést, dallamot kaptak. És ebben a kavarodásban nekem nem kis energiámba telett kihámoznom, mit is akart tőlem ez a kis hibrid szörny, ez a házigyerek.

Az angolházival kezdtük. Aztán meg kellett néznem az alagsorban a tévészobát, a hobbiszobát, apunak a műtermét, a miniatűr műanyag szerepjáték-figurákat, a sakk-készletet, amivel a városi döntőben tizenhetedik lett, a karácsonyra készülő hajlítható testű mikulásfigurát, a sok összeszedett fenyőtobozt, a cápaálkapcsot, és a valódi csontvázat a szekrényben. Majd anyu elmagyarázta, hogy került a csontváz Magyarországról ide. És hogy ne ijedjek meg, de igazi.

Fáradt voltam. Egyedül akartam lenni. Nem voltam kíváncsi semmire már a házban. És senkire a háziak közül. Pihenni akartam. Könyvet olvasni? Zenét hallgatni? Vagy csak hallgatni. De egy valamit még meg akartam kérdezni a doktornőtől, amikor a gyerek kiszaladt az ebédlőből. Hogy mi lett a vértócsával.

A nő azonban azzal a képtelen válasszal jött, hogy beszélt a szomszéddal, aki azt mondta, rozsdás víz volt csak, és már szóltak a vízszerelőnek, hogy baj van a régi csövekkel. Mindezt olyan nyugalommal, természetességgel adta be nekem, hogy kezdtem hinni neki. Rozsdás víz. Rozsdás víz. Rozsdás víz. Ha sokszor mondogatja az ember, még bebeszéli magának a végén. Ezt nem lehet megkérdőjelezni.

. . .

Az örgryteiek büszkék Örgrytére. Azért szeretnek ott lakni, mert közel van a városközponthoz és a természethez is. A városrész neve a nagyjából ezer évvel ezelőtti feljegyzésekben bukkan fel először. A régi időkben a helyneveket sokszor a környék földrajzi jellegzetességeit után adták . Ezért a legvalószínűbb az, hogy a szóösszetétel, ör-gryte azt jelenti, homokkő. Az ör vizes homokos, kavicsos terület elnevezése a régi svédben, a gryt, amit a vikingidőkben még grjotnak írtak, pedig azt jelenti, kő. Egy másik magyarázat szerint a mai lyuk, rókaodú jelentésű gryt a környéken található jégkorszaki földbevájt kis mélyedésekre utal, s innen a név.

Mindenesetre Örgryte gazdag. Gazdag történelme, vallástörténete van, és gazdag emberek lakják. Úgy is mondhatnánk, Göteborg Rózsadombja, olyan negyed, ahol a város legimpozánsabb villái találhatóak. Két hatalmas temploma is van, a középkori Régi Templom és az Újtemplom, a világhírű északnémet barokk orgonájával. És jó svéd szokás szerint a templomkert egyúttal a temető is, így a templomokat mindenütt sírok veszik körül. És a templomkerteket további sírok övezik. A környéken sok a parkerdő és a temető: a lundeni Újtemető – pont szemben a katolikus iskolával, a Danska út elején a Keleti Temető, az Överåsparken – ahol jónéhány fa törzsét átöleltem az őszön.

Nos, a spontán kertvárosi hangulat mögött komoly várostervezés áll. Az angolpark Skóciában kószáló vikingekkel kezdődött. A dán Camus keresztje a mai napig látható Kelet-Skóciában, az Angus-járásbeli Monikiénél. Egy kis halmon áll évszázadok hosszú sora óta, mohával, ezüstös zuzmóval bevonva. A sírkő a Panmure-kastély erdeinek fái között rejtőzik, mintha védelemre szorulna, takarásra, pedig majdnem két méter magas. A vöröshomokkő kereszt az egyik oldalon a keresztrefeszítést ábrázolja, a másik oldalon a dicsőséges Jézus Krisztust. Lent, a megfeszített Krisztus alatt a megkopott kövön kirajzolódik a Nyilas képe, a kentaur egy aspektusa, ami a Szent Bestiárium szerint a lélek test feletti győzelmét jelképezi. A kő hátulján az áldásadó Jézus: fejét hatalmas glória övezi, egyik kezében könyvet tart, a másikat áldásra emeli. Mindkét oldalán angyalok térdepelnek odaadóan, lejjebb a négy evangélista, kezükben az evangéliummal.

A hagyomány úgy tartja, hogy egy bizonyos Camus, a hódító dánok vezetője vereséget szenvedett a piktektől, halálos sebet szerzett, és a kereszt az ő sírhelyét jelöli. A Panmure-család feljegyzéseiben az áll, hogy a sírt 1589-ben feltárták, és amit benne találtak „egy gigantikus magasságú férfi csontjai voltak, koponyája beszakítva”. Ám a kereszt jelképeit még senkinek nem sikerült megfejtenie. Ki tudja hát, kinek a csontjait találták meg? A vadkacsák, fütyülő récék csapatai, a negyven vad hattyú az Északi-tavon? William, Panmure első bárója?

Az Överåsparken, vagy másnéven Angolpark eredetileg a skót származású Dickson-család kastélyához tartozó kert volt. Egzotikus gyümölcsfákkal ültették tele, még üvegház is épült. Az Överås-kastély tulajdonosainak a története visszavezet Angus-járásba, Camus, a hódító dánok vezetőjének síremlékéhez. Hogy megértsük miért olyan fontos körbejárni ezt az egész dán-skót-svéd kérdést itt Göteborgban, be kell látni, hogy Göteborgban nem lehet a dán-skót-svéd kérdés nélkül semmit sem megérteni. Göteborg a délre lenyúló Norvégia és az északra felkúszó Dánia szorításában létezett sokáig. Én pedig az Överås-kastély furcsa történetének bűvöletében.

. . .

Nos, a Svéd Nemzeti Múzeumban található Rembrantnak egy híres festménye, a Julius Civilis összeesküvés. Julius Civilis vezetésével a Batáviaiak szövetkeztek a római hódítók ellen. A kép középpontjában Bobinus Chatti feje látható. A legenda szerint Rembrandtnak egy zománckép szolgált modellül, egy kép, amely egy kardmarkolaton díszlett korábban, Bobinus fiának a kardján. Rembrandt egy barátjától, a westerbinningi Sir Alexander Dicksontól kapta – aki maga Bobinus Chatti leszármazottja volt.

Bobinus egy germán törzs vezére volt, a Chattiké (Macskák). A Macskák a mai Hessenben, vagy ahogy akkor hívták, Turingiában éltek. És bár a Julius Civilis összeesküvés sikeres volt, Bobinus Chatti, aki nem akart a rómaiaknak szolgálni, kiválasztotta törzsének néhány jeles tagját, és 76-ban szedte sátorfáját, és Észak-Skóciáig meg sem állt. Caithnessben (Chattiness) telepedtek le. Skócia kívül esett a római fennhatóság alól, míg Nagy-Brittania nagyrésze római provincia volt. Bobinus, aki betolakodónak, idegennek, bevándorónak számított Észak-Skóciában, hamar beilleszkedett, olyannyira, hogy a pikt király lányát elvette feleségül.

Skócia viszonylag hamar áttért a kereszténységre. A VII. és IX. században gyakorta keveredtek konfliktusba a vikingekkel. Elsőnek Norvégiából érkeztek hódító-fosztogató céllal vikingek, de fokozatosan megtelepedtek és kereskedelmet folytattak. Később a dán király, Villásszakállú Svend idején két dán csapatot is Skóciába vezényeltek Skócia meghódítása céljából. Villásszakállú Svend Dánia, Norvégia és Anglia királya volt, apja, Kékfogú Harald családjával együtt megkeresztelkedett, és Svend a keresztény Ottó nevet kapta. A Skócia ellen küldött csapatokat egy Camus nevű parancsnok vezette, aki 1010 körül próbált partra szállni Firth of Fourthnál.

A skótok királya, Második Malcolm szörnyen kétségbe volt esve, az összecsapások során nem szerepelt jól a skótok összevont csapata. A barry-i csatában a Keith (Chatti) család fejének, Robertnek sikerült megölnie a dán hőst, Camust. De a harcokban Robert is halálos sebet kapott. Mielőtt az örök harcmezőkre távozott volna, Malcolm három ujját Camus vérébe mártotta, s az ujjait végighúzta Robert homlokán és pajzsán.

„Igaz Keith vagy. Légy te és minden fiad Skócia nagymarsalljai.”

Amikor ez elhangzott, felébredtem. Még láttam a skótok királyának sisakját, halványan, ködbe veszőn. Boldogság öntött el és meleg vér - erre ébredtem. Végül is megdicsőültem, nem? De legalább is túl sokat olvasgattam a városi könyvtárban Örgrytéről meg a Dicksonokról, akik ennek a Robert nevű vikinggyőzőnek a leszármazottai voltak.

. . .

Az első hetem lassan telt az új albérletben. Egész nap az iskolában, este pedig abban a városi könyvtárban csücsültem, ami a korábbi lakhelyemhez tökéletesen közel feküdt, a mostanihoz azonban kétszer is át kellett szállnom a busszal. Az sem vígasztalt, hogy álmomban nagymarsall lettem, és a filantróp, nagylelkű leszármazottaim alapították az első nyilvános könyvtárat – annak az ősét, ahol éppen ültem – Göteborgban.

Az egyik este már alig láttam a sok olvasástól, amikor hazafelé tartottam. A buszon pára sűrűsödött és emberszag. A Centralennél sokan szálltak fel, mint mindig, és ugyan nem nyomakodtak, de látszott, hogy elcsigázottan igyekeznek hazafelé a munkából. Nem szokás ugyanis tolakodni.

A körforgalomnál jeleztem, és ahogy a busz befordult, láttam, a mi megállónkban már csak én szállok le. Elég késő volt, olyan tizenegy körül. A gimnázium hatalmas épülete koromsötéten uralkodott a környéken, csak a vészkijárat lámpái égtek. Az utcában elég sok fa állt, az utcai lámpákat eltűntették a fák kusza lombjai. Sárgás-barnásan vibráltak az őszi levelek. Amit nem szerettem, hogy ősszel minden nyálkás lett. Úgyhogy a lábam alá kellett nézzek, nehogy megbotoljak egy-egy kiálló gyökérben, vagy elcsússzak az avaron. A tőlünk három házra lévő kis parkolóban most is ott állt a lengyel kisbusz, amit már első látogatásomkor megfigyeltem. Kicsit összerándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, talán lengyel vendégmunkások gyilkolták meg a szomszédot.

A gimnázium után a katolikus óvoda, utána a püspök háza, majd a parkoló jött. És éppen ilyen sorrendben lett egyre sötétebb – a püspöknél még égett a lámpa a verandán. Aztán még egy ház, és a szomszédunknál semmi fény, de nálunk sem. A bejárati ajtóhoz közeledve szerencsére a kinti lámpa felgyulladt, legalább azt láttam, hova dugom be a kulcsot. De bent már nem találtam a villanykapcsolót. Az ember pár nap után nem emlékezhet az összes nyavalyás kapcsoló elhelyezkedésére! Elég volt megjegyeznem, mi hol van azon az emeleten, ahol én laktam, meg a konyhában. Bár pár dolog még ennyi idő után sem akaródzott működni. Apró kellemetlenségek, mint hogy nem mindig volt melegvíz a fürdőszobában, és nem bírtam a logikáját megfejteni: mikor van és mikor nincs . Aztán kanalat se találtam a konyhafiókban, kést, villát igen, de kanalat nem. És az előszobai villanykapcsolót sem. Ezért ki kellett a bejárati ajtót nyitnom, hogy a kinti villany félhomályában megtaláljam a villanyt. Aztán már gyerekjáték volt a lépcsőházban tájékozódni. Csak, úgy látszik, sokat csöröghettem, mert ahogy mentem fel a lépcsőn egyszer csak azt hallottam, valaki svédül kiabál:

„Ki az? Ki van ott?”

Válaszoltam, majd susmogást hallottam, aztán ugyanaz a hang még egyszer megkérdezte, mintha nem is válaszoltam volna:

„Ki az?”

Aztán csak azt éreztem, valami hatalmas és hirtelen légnyomás beborítja az egész fejemet, és elsötétül előttem minden. Valahogy így érezhetett Camus kapitány, amikor a koponyáját beszakították.

Visszakerültem a csatatérre. Láttam Második Malcolmot. Kissé arrébb tőlem ott hevert a dánok Camusje. Vacogtam, és angyalokat láttam, mintha már Camus is röpködött volna, vagy a negyven hattyú az Északi-tavon. Mindenbizonnyal látomásom volt. Csak azt hallottam, a király bejelenti, a mieink győztek. Aztán ahelyett, hogy az időben visszamenve újra átéltem volna az életem során velem történteket – mint minden rendes haldokló -, az időben előrefelé szálltam. Láttam a skót királyokat, és a Keith nagymarsallokat, akiknek időnként nagyobb hatalmuk volt, mint a királynak. Láttam utódom, Robert Keithet, aki birtokainkat kiterjesztette, és a nagy népi hőst, „Dick” Keithet is, akinek a gyermekei kapták először a Dickson nevet. Láttam az aberdeeni egyetem alapítóját, George Marsallt, a püspököket és espereseket, kiket mind a mi családunk adott Skóciának.

Valahogy aztán Svédországba is megérkeztünk.

Persze sok időnek el kellett telnie. A múltat vagy jövőt megszépíti az emlékezet. A várakozás, a bizonytalanság, a szegénység, az utazás nehézségei, az idegen emberek és szokások, az ismeretlen nyelv, a furcsa időjárás – mind-mind az ellen szólt, hogy az ember elhagyja a hazáját.

(folyt. köv.)

Az áruló

Dél van. A nagymutató kéjesen rámászik a kismutatóra. Elmaradt az utolsó két óránk, és hamarabb hazajöttem. Valami finom omlettet akarok csinálni ebédre, krumplival, olajbogyóval. Az olajbogyó kuriózum ekkor még, sokan nem is tudják, milyennek képzeljék el az ízét: sós? édes? Pedig leginkább kesernyés. Van petrezselyemzöld a hűtőben, s elkezdem pucolni a krumplit. A menzán mindig nagy a tumultus, a kollégium alagsorában van, a folyosó keskeny és kevés a levegő. A negyedikes fiúk mindig előre tolakodtak a nagy büdös testükkel, és nem számít, hogy már én is negyedikes lettem, kialakult bennem egyfajta utálat a menza iránt. Mindamellett tavaszi délutánonként érdekes volt a téglajárdán végigszökdécselve a tömeg védettségéből ámulni, milyen hatalmas és izgató a negyedikes fiúk teste.

Klári még nincs itthon, senki sincs itthon, élvezem, hogy egyedül vagyok az egész lakásban, mintha az egész csak az enyém lenne, élvezem, ahogy a konyhaablakon besüt az őszi nap. Az omlettnek jó az illata, ekkor fedeztem fel a szerencsendió és a tojás találkozásának örömét. Ebben a lakásban három gourmet is lakik: a háziak nagy konyhaművészek, a fagyasztó, a hűtő tele van finomságokkal: nyúlpaprikás, szalontüdő, marhapörkölt, töltött káposzta füstölt oldalassal – érzem a szám szélén a gombapaprikás ízét, és ahogy a tarhonyaszemek végiggurulnak a nyelvemen.

Egyedül vagyok, ki akarom használni a helyzetet, bemegyek a nappaliba, az ő szobájukba, és elkezdek a szekrényben matatni. Klárinak szép ruhái vannak, finom kosztümjei, selyemsálak, francia parfüm. Kipróbálom a parfümjeit, felpróbálom a cipőit, a ruhái nagyok rám, de elkezdek kosztümökről ábrándozni, annak ellenére, hogy nem volt még egyetlen olyan kosztüm egész életemben, ami illet volna rám. Valószínűleg nem vagyok alkalmas eme ruhafajta viselésére, sem testileg, sem lelkileg. Könyvek azonban alig vannak a polcon, és fényképeket sem találok sehol, csak számlák, a casco, szerződések meg ilyesmik. Semmi családi, semmi kompromitáló, semmi személyes, semmi. Klári az anyu unokatestvére, még anyuról sem tudok meg semmit.

A legszívesebben ezt most lerajzolnám, ahelyett, hogy szavakba bontogatnám szét a családi emlékeket, hiszen az egész csak az én emlékeimben él így, a többiek csak egy túlérzékeny, hisztis tinédzserlányt látnak, semmiféle történelmet vagy történetet...Valakinek azonban ezt a szerepet is fel kell vállalnia, s a prófétaság kényelmetlen szerep! Hirtelen minden érdekelt arca megjelenik előttem: tágra nyílt szemek. Családi titkok elárulója leszek a szemükben. Áruló.

Klári ruháit azért mertem csak felvenni, mert korábban ő maga vezetett be a budoárjába. Nem volt gyermekük, és gyermekük helyett gyermekük voltam (míg náluk laktam) – legalább is szerintük. Kaptam babát, pedig már majdnem tizennyolc voltam, Klári megmutatta, hogyan kell a sálakat hordani, hova kell fújni a parfümöt, s miért pont oda, ha a férfiak kezetcsókolnak, elbódítsa őket, s hogy egy úrinő sohasem visel szoknyát harisnya nélkül, még a legnagyobb hőségben sem. Nem volt gyermekük, és gyermekük helyett gyermekük voltam. Meg is akartak tanítani jó pár dologra. Például főzni. Nem mondom, jól főztek mind a ketten. A legnagyobb kulináris érdekesség számomra a szalontüdő volt. Nem hinném, hogy megszerettem, de annál bizarabbnak, erotikusnak tartottam a finom kis rózsaszín lebenypárnácskákat és az édes mazsolát a szürke lében. Ennek akkor lett jelentősége, amikor édesapám tüdőrákos lett, mint nagyapám, és műtétre került sor. Egy tüdőlebenyt el kellett távolítani, de a rákot már így sem lehetett megállítani...

Négyig egyikőjük sem jött haza. Elmosogattam, bekaptam egy szem selyemcukrot – a szekrényemben a ruhák mögött ott a Sztolicsnaja. Nem szoktam inni, részeg is talán kétszer voltam életemben, de ezek itt ittak rendesen, és nekem, a gyereknek nem adtak. Végignéztem a pálinka, a gyomorkeserű, a házibor, az almabor hogyan csorog le a torkukon evés előtt, evés közben, evés helyett, s hogyan válik a tekintetük egyre ködösebbé, mozdulataik egyre lassúbbá, egyre kevésbé összehangolttá. Mintha valami lelassított csehszlovák komédiát kellett volna néznem, és tilos volt röhögni.

Nekem azután, hogy kijöttem Svédországba a legnehezebben a múltidő ment. Mélységesen tisztában voltam az igék múltidejének képzésével, és azt is tudtam, mint rendes germán nyelvekben, a gyenge (sic.!) igék rendhagyóan alakulnak át a múltban. Min pappa är bibiotekare och han bor....Apukám könyvtáros és ... él. Élt, könyvtáros volt, és orosztanár is volt, és kék szeme volt, volt, volt, volt...A gyenge igék rendhagyóan alakulnak a múltban. Apám múltjáról már nincs módomban többet megtudni. Maradt anyám.

Édesanyám érdekes családtörténettel rendelkezik. Az apja téeszelnök volt, a keresztapja városi párttitkár, az unokatestvére, Klári polgárvédelmi parancsnok, a férje üzemi párttitkár, és anyám valahogy úgy érezhette magát, mint valami kis hercegnő, mikor a téesztagok lerótták tiszteletüket. Kérdezd meg Gábor bácsit (nagyapámat), mit vágunk ma, sertést vagy marhát? – Hát olyan marhát, mint te vagy! – válaszolta anyám. Vészesebb időszakban is – csak erre emlékszik – le kellett reggelre meszelniük a pártellenes falfirkákat. Lincselésről nem volt szó, arra csak Klári emlékszik, nyilván egy fokkal közelebb a vészhez. Részletekről nem beszél. Elszorul a torka. Az apját és az anyját is - édesanyám keresztszüleit -régen eltemették. Rendesen megtanulta tehát a múltidőt.

Amikor anyukámról kérdeztem Klárit, csak mosolygott, anyukám jó kislány lehetett, mert fogalma sem volt, mi az a Rolling Stones, ellenben Klári nagyon is tudta. A százdioptriás szemüvegén keresztül nézett rám, így a szemei óriásivá guvadtak, és cinkos kacsintásokkal jelezte, tudta bizony, mi az a Rolling Stones! Bazsit, anyu húgát valamiért nem állhatta. Engem, amikor még nagymamáménál laktam (a gimnázium első három osztályában), az utcában vagy Bazsikámnak, vagy Mancinak – anyut hívják így - szólítottak a vénasszonyok. Nagymamáméktól azonban pont Bazsi miatt kellett elhurcolkodnom. Nem tudom miért, de én sem állhattam őt.

Azt hiszem az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy kellemes későnyári délután Bazsi a virágoskert és az illatos kecskecsecsszőlő mögött állva előadta anyámnak, hogy én miként zaklattam a szomszédait, hogy milyen részeg lehettem, hogy azok mennyire fel voltak háborodva. Én az egészről semmit sem tudtam, illetve nem így tudtam. Késő este ért a vonatom Debrecenbe. Építőtáborban voltam. Hazafelé már nem volt csatlakozás, nagyanyámékhoz is csak nagysokára lett volna, szóval kimentem Bazsiékhoz, aludtam már ott korábban is. Mindig otthon voltak, kivéve most. Nehezen tudtam akkor még uralni az érzelmeimet, amikor a számításaimat valami keresztül húzta, hiszen alig voltam tizennyolc. Talán a kétségbeesett kérlelés, ahogy a szomszédékkal beszéltem, hogy ne engedjenek az utcán aludni, hadd várhassam meg a nénéméket náluk, engedte őket arra következtetni, részeg vagyok. A fáradtságtól bizonnyal szédeleghettem is. Nem gondoltam, hogy a szédelgés, a kissé irreálisan alázatos könyörgés azt és csakis azt az asszociációt kelti a felnőttek fejében, hogy az illető részeg. Én még őszinte voltam, és elmondtam az én verziómat is. Anyura sandán bazsalygott a húga. Kinek hisz? Szégyenkezve pirított rám. Egy világ omlott össze bennem! A felnőttek egymásnak hisznek. Összeesküvés. Tovább nem maradhattam nagyanyáméknál, mert Bazsiék minden hétvégén ott voltak, és sanda vigyorát még akkor is láttam, amikor ott sem volt.

Aztán jöttek a leckék a Pártos családnál. Leckék öltözködésből, viselkedésből, puccosságból, főzésből. Emlékszem, tőlük tanultam, hogyan készül az Esterházy-rostélyos (Rostbiff á la Esterházy – ahogy ezt itt, Svédországban is ismerik). Negyedikes gimnazista voltam (hisztis tinédzser), amikor ezeken átestem. Annyi kritikai érzékkel még hisztis tinédzser létemre is rendelkeztem, hogy végtelenül nevetségesnek tartsam: egy párthű házaspártól kellett eltanulnom az Esterházy-rostélyost! De azért vágtam a sárgarépát, a petrezselyemzöldet, és a rostélyosszeleteket – ahogy a nagy szakácskönyvben áll – gyöngéden kivertem, megsóztam, beborsoztam. A legizgalmasabb rész a kanál mustár és a csipet cukor volt, azon kívül persze, hogy egész gyerekkoromban nem ettem marhahúst, s csak most tanultam meg a marha sütésének rejtelmeit. A rostélyossal semmi bajom nem volt, ellenkezőleg, egyfajta édes cinkosságot véltem érezni ki belőle a mustárnak és a csipetnyi cukornak köszönhetően. Ez volt az az időszak, amikor Esterházy Pétert én és a magyar irodalom felfedeztük. A magyartanár engem bízott meg azzal, hogy Esterházyról (aki sose fésülködött a tanárom szerint) én tartsak beszámolót, mert hozzám úgy illik. A Termelési-regényt (Kisssregény) rajtam kívül nem is értette senki, úgyhogy a beszámolóra ötöst kaptam. Egy osztályellenes leszármazott és egy osztályellenes rostélyos. Elképzelhetetlen gyönyört jelentett számomra egy hű kommunista asztalnál beleszelni egy osztályellenes rostélyosba – miközben erőteljesen a fésületlen Péterről fantáziáltam...

Aztán jött a bor. Aztán az olcsóbb almabor. Aztán meg kellett tanulnom a csárdást. Egy kört az asszonnyal, egyet az emberrel roptam. Nekem bor nem járt – gyerek, csak zaba és csárdás. Aztán a pörkölt beleborult a hűtőbe. Klári a hűtő előtt térdepelt, szedegette ki a húsdarabokat ( Na, mit vágunk ma, sertést vagy marhát?), próbálta a piros zsírt kitörölni...Micsoda pocséklás! Apai nagyanyám a pörköltzsírt még harmadnapon is kenyérrel törölte ki a lábasból. S a részegember (-asszony) gyerekesen elkeseredett harca az odadermedt zsírral! De rossz volt nézni. Megsajnáltam őket. Egy tinédzserlány megsajnálta a magukból kivetkezett felnőtteket, rokonokat, szülők helyett szülőket. Ha a szüleim tudták volna mindezt, nem valószínű, hogy sokáig élvezhettem volna párthű leckéiket az életről és az Esterházy-rostélyosról. Megsajnáltam Klárit, mert a férje már teljesen be volt állítva, segítségre tőle nem számíthatott, s maga is el-elvétette a konyharuhás célzásokat. Elvállaltam, hogy majd én kitakarítom a hűtőt, annak minden sarkát.

Volt egy tévésorozat akkoriban 56-ról: az ellenforradalomról (sic.!). Kláriéknak különösen nagy jelentőséggel bírt ez a sorozat. A nyolcvanas évek végén járunk Magyarországon, nagyon nagy szükségük volt igazolásra, hiszen minden kezdett sorra megdőlni, megszünni, eltünni vagy átalakulni. Végtére is a megélhetésük forgott kockán: üzemi párttitkár és polgárvédelmi parancsnok házaspár. Hiszen látták már gyermekkorukban, itt is lincseltek, féltek, mi lesz apuval, el kellett bújniuk, reggelre lemeszelni a rendszerellenes falfirkákat. Féltek. Féltek. Féltek. Én pedig kéjesen gondoltam hol Péterre, hol meg a rostélyosra. Büntetésből minden csütörtök este kötelezően a tévé előtt kellett ülnöm, és néznem valamit, amihez nekem semmi közöm nem volt. Én nem éltem még akkor, és történelemből sem jártunk még ott. Volt is egy saját kistévém, de kiharcolták, hogy velük üljek a tévé előtt, és komoly képet vágjak, őszintén sajnáljam azokat, akiket sajnálni kellett, és megvessem az ellenforradalmárokat és minden osztályellenséget, beleértve az Esterházyakat is. Sírt a lelkem. Nem értettem, hogy lehet egyszerre megveti egy családot, és élvezettel falni a róluk elnevezett rostélyost, és még nagyobb élvezettel falni a könyveket, amit egy másik olyan írt!

Ezért volt a szekrényemben a ruhák mögé bedugva egy liter Sztolicsnaja. S most, mielőtt Klári vagy a férje hazajöttek volna, inni akartam egy kicsit. Bánatomban, szabadságomban. Megengedtem a kádat forró vízzel. Csak úgy az üvegből akartam egy kortyot. Az üveget azonban valaki már kibontotta. Ihatott is belőle, mert valamivel kevesebb volt benne. Rájöttem, hogy kutattak a ruháim között, lehet a táskámban is, a leveleimet is láthatták, a szerelmes leveleket, amiket magamnak írtam, meg azokat, amiket a barátom írt nekem. Most aztán nem volt kedvem röhögni. Most már azt sem élvezem, hogy egyedül vagyok itthon. A kád forró vizet sem.

Fordul a kulcs a zárban. Még ruhátlan vagyok, bekulcsolom a fürdőszobaajtót, és felveszem a köntösömet. Megjött Klári férje. Itthon vagyok! – kiáltja, mintha nem látnám. Kipakol a szatyorból. Orvosnál volt, meg a patikában. Nyugtatók. Megszüntették az üzemi párttitkárságot, most majdnem hogy munkanélküli, majdnem hogy elképzelhetetlen számára a helyzet, ezt a szót, munkanélküli csak a marxista szemináriumokon hallotta, nem tudja magát mivel azonosítani. Erre csak később jöttem rá. Ezt egy tizenéves nem tudja még. Nagyapám, a néhai Gábor sem tudta, mi az a magnó, mindig azt mondta rá, magló; a Rico vattagyárat, ahol Jóska, Klári férje dolgozott is rigónak hívta.

Hallom, ahogy kiviszi az üres almaboros üvegeket a spájzba, és kiveszi a vacsorát. Te kérsz? – kérdezi, de mondom, hogy már ettem. Felöltözöm a szobámban. Az egész folyosót finom parfümillat árasztja el. Nem olyan, amit Klári használ, ez saját. Kicsit fanyarabb, pimaszabb. Jóska nekilát a vacsorának. Odahív magához, megkérdi, hogy ment ma az iskolában. Mondja, este elmennek Klárival színházba. Oda én is szoktam menni. Mosolygok. Sokkal gyakrabban szoktam menni, mint ők. Klári később jön. Elkezd bort inni. Kérdi, én kérek-e. Nem, köszönöm. Kicsit meglepődöm. Elegem van a csütörtök estékből, a csárdásból, az alkoholszagból, a hálószobából kiszűrődő zajokból, a férfi nézéséből, az asszony vaksiságából, hogy nem volt gyerekük, és meg akartak leckéztetni, hogy pont ők akartak megleckéztetni, akik iránt semmi tiszteletet nem éreztem, hacsak azért nem, hogy végtére is ők mégis csak felnőttek.

Eszik, iszik, mosolyog rám, és néz. Én azt hallom, ahogy minden mozdulatukra nyikorog egyet az ágy alattuk. Félni kezdek. Felállok, hogy kimenjek. Ő is feláll, hogy egy másik üvegért menjen a spájzba. Megyek a szobám irányába. Ő jön utánam. Hátrálok, nyúl felém. Csak nem félsz tőlem? – kérdezi mosolyogva, de én becsukom rá a szobám ajtaját, és fordult egyet a kulcs a zárban.

De nem menekültem meg. Nem, nem. Ilyen helyzetben a gyermek lelkében egy világ dől össze. A felnőttekbe vetett bizalom, s ennél rosszabbat nem lehet elképzelni. De igen. Azt, hogy a lelkes, ártatlan lélek magára veszi mindazt a mocskot, zavarodottságot és felelőtlenséget, amit a felnőtteknek kellene tisztázniuk. Magát okolja, kétségbeesik, fél, fél és összezavarodik.

Mitt tettem, amivel felhergeltem ezt az embert? A túl sok parfüm. Mit akar ez velem? Rámtöri az ajtót és megerőszakol. Érzem a boros lehelletét a nyakamon. A barátomra gondoltam, amikor a színház kelléktárában először megcsókolt. Szenvedélyesen átölelt és éreztem, ahogy hideg kezével kibontja a ruhámat, a testét hozzátapasztja az enyémhez és beleszel a húsomba. Hideg borzongás futott végig rajtam. Finom rezzenések, az orrcimpa kutat, a test magába szívja az ingereket. Lassan és gyöngéden szeretkeztünk. Klári sehol. Végre Jóska elmegy az ajtó elől. Én nem merem kinyitni az ajtót addig, amíg Klári otthon nincs.

Nincs vége, nincs vége, nincs vége. Minden szeretkezés emléke a fejembe tódul, az a hatalmas emberi tapasztalat, amely fajunkat fenntartja, a vágy, az alantas, a nyál, az izzadás, a riadalom, a mezteleség, a kiszolgáltatottság, hogy nem tudok már a tömegbe elrejtőzni a negyedikes fiúk büdös és egyszerre izgató teste elől, mert itt van egy rajtam, bennem, mert én vagyok az. Otthon erre engem nem készítettek fel. Nekem semmi tapasztalatom nincs. Apám komoly, túl komoly és rideg volt, meg se lehetett ölelni. El sem tudtam képzelni, hogy apám és anyám egy ágyban, egymáson fekszenek. Soha nem láttam őket még csókolózni sem. Én ezt nem tanultam meg tőlük. Senkitől sem tanultam meg. És hirtelen saját magamat láttam a legundorítóbbnak. Gusztustalan kis vágymócsingnak, amit csak utálni lehet. Nem menekültem meg.

Ezek most elmennek. Milyen jó. Eltervezem a saját gusztustalanságomnak, undoromnak a likvidálását, hogy mit veszek be, hogy levágom a baba haját, hogy eszem egy almát, hogy legyen a gyógyszernek ideje hatni, hogy elmegyek e körzetihez, hogy bevisznek, hogy befektetnek, hogy nem kell oda SOHA TÖBBET VISSZAMENNEM!

A körzeti egy harmincas férfi. Csinos, ápolt. Kérdez, mert nem is nagyon hiszi, mit tettem, és hogy miért jöttem el az orvoshoz. A legkevésbé sem akarhattam meghalni szerinte. Kérdez, hogy terhes vagyok-e, hogy rossz jegyeim vannak-e, hogy szakítottam-e a barátommal. Tipikus felnőttkérdések. Az eszébe sem jut, hogy ne engem vádoljon, hogy ne bennem keresse a hibát, hanem másban, egy másik olyan felnőttben, mint ő. Hallgatok, nem szólok, mert sohasem szólok, ha akarok valamit, inkább hallgatok. Még húsz évig kitartóan hallgatok erről.

És évek hosszú sora telt el így, tanár lettem, majd egyre jobban úgy nézett ki, hogy Svédországba költözöm. Az utolsó irodalmi műsort még megcsinálhattam 56-ról. El akartam benne búcsúzni az iskolától, ez egyértemű volt számomra, bár nyíltan nem tehettem meg, és kézenfekvő volt az is, hogy a műsor szövegét két kedvencemtől fogom kölcsönözni: Domonkos Istvántól és Esterházy Pétertől. Domonkos szövegei adták az átmenetet: keletről nyugatra az összes emigráns szemszögéből, és az én kis privát történetem szemszögéből is. Esterházy Kis magyar pornográfiája alkotta a forgatókönyv gerincét – anélkül, hogy maga a mű címe elhangozhatott volna, végtére is 56-os középiskolai megemlékezés...Mosoly. A gyerekek hol értették, hol nem, a kollégák totális zavarodottságban, én pedig a függöny mögött – mint minden iskolai ünnepség során – az „áruló” kaján mosolyával az arcomon ültem, tudtam, az én tanítványaim nem fognak belesülni a szövegbe, soha nem fognak belesülni egy Esterházy-szövegbe, rostélyosba, semmibe sem fognak belesülni. És így is lett.

Most is küszködöm még a múltidővel. Sokszor nem ugrik be a rendhagyó alak, vagy angolul ugrik be, vagy jelenben mondom, vagy sehogy. Hallgatni is egyfajta stratégia, ezt az itteni bevándorlók is kiválóan tudják, értik. Hallgatni arany. Hallgatni Domi. Hallgatni. Hallgatni. Hallgatni.

Nem tudom, hogy fog ez a történet elsülni a rokonok körében. Annak idején én a világot úgy érzékeltem, hogy a felnőttek összefogtak ellenem, hogy nem adnak hitelt a szavaimnak, a sok szörnyűségnek, amit ártatlan szemekkel végignéztem. Inkább nem mondtam, nem mondtam semmit. A semminek a szavahihetőségét nem lehet mérni. A végtelen igazságtalanságérzet azonban mindig összeroppantott – hiszen még gyerek voltam. A lecke fel lett adva. S jobb beszélni, mégha beverik is a fejem – ezt tanultam meg. Ez is egy túlélési stratégia. Halkan elmotyogni, hozzátéve, mindez mennyire szubjektív és relatív. Finoman mosolyogni és megbocsátani a csupa megfélemlített, zavarodott akkori felnőtteknek, és megköszönni a leckét. Azt hiszem, még mindig csak sajnálni tudom őket, mert bizonnyal a mai napig nem is tudják, mit tettek.