Az Orlando-projekt (részlet)

Ma korán kimentem az erdőbe, hogy összezavarjam a madarakat. (...)

Az embereket nem szeretem, csak nézegetni jó őket. Sokszor zenét hallgatok az utcán vagy a buszon, hogy ne kelljen hallanom, miről beszélgetnek, több időm marad így megfigyelni az öltözködésüket és a viselkedésüket. (...)

Ahogy mentem hazafelé az áfonyával, hallottam az emberi léptek zaját a városházánál. Mindenfelé cipők kopogását, és soha ilyen hangosan. Nem is emberek között mentem, hanem cipőkopogások közt, mindenki egy-egy pár cipő hangjává vált, a beszédet, az autózajt sem hallottam, csak az innen is, onnan is előbukkanó cipők kocogását, ami nem is olyan meglepő, hisz ha az embert emberszámba nem is lehet venni, legalább cipőkopogás még lehet belőle. A legtöbb cipő az italdiszkont felé igyekezett.

Tulajdonképpen félek egyedül az erdőben. És egy kicsit mindenütt félek. Még otthon is.

Mindig meg-meglendülök, hogy most aztán felkeresem a régi barátokat, de a porcelán teáskészlet és a csontszáraz mézes puszedli gondolatától elmegy mindjárt a kedvem a látogatástól. (...)

Meleg nap volt ma. Napos és szeles. A szél szokatlan irányból és hevességgel söpört végig az utcákon. Szaharai homokszemcsékkel élesre töltött forró szél. A járókelők egy része is bizonyára a szokatlan időjárásról beszélt, sokan izzadt homlokukat törölgették. Ki tudja, mi járhatott még az eszükben. Lassan és folyamatosan formálódott koponyatartalmukban az úgynevezett közvélemény.

Én a közvéleményre nem sokat adok. Úgy gondolom, a nagyrészt hitvány és sekélyes gondolatok ártalmasak. Legalább is rám nézve bizonyosan. (...)

Mostanában sokszor eszembe jut az egyik híres filozófus esete. A második világháborúban lebombázták a lakását, és elpusztult a hatalmas magánkönyvtára. Ekkor elhatározta, hogy kertészkedéssel múlatja az időt. Én meg darázscsapdákkal.

Összeszedtem vagy két-három üres üveget. Mindegyik alját finom szörppel töltöttem meg, és kiraktam azokat a terasz különböző részeire. Egy óra elteltével az egyikben egy nagy kövér darázs úszkált a ragacsos lé tetején.

Az ember néha szörnyen kiszolgáltatottnak érzi magát. Ilyenkor csinál valami kis ostobaságot, ami pillanatnyi üzemzavart okozhat a rendszerben. Én például időnként összecserélem a boltban az ártáblákat. Egyszer olvastam egy könyvtárosról, aki bizonyos regényekből bizonyos lapokat kitépdesett, a lapokból papírgalacsinokat csinált, és azokkal focizott a polcok között, mert úgyse jött senki a könyvtárba.

Sokszor a lényeges nem az, ami van, hanem az, ami kimarad, mintha a kimaradások rendszert alkotnának, egy negatív világot, hogy nekünk folyton csak a felszínen való muszáj-lebegés legyen megadatva. És én már őszintén szólva nem is várom egy detektív filmtől, hogy megtudjam, ki a gyilkos. Így sokkal természetesebb.

Egyszer egy szem citrompótlót tettem a szomszéd kávéjába, amikor átjött hozzám. Vártam a hatást. És a legdöbbenetesebb az volt, hogy észre sem vette. Megitta, mintha minden kávé savanyú volna és nem keserű.

Amikor kisgyerek voltam, egyszer a konyhakőre ejtettem a pirítós sütőt. A testvérem is ott volt, és az édesanyánk ránk förmedt, hogy ki volt az.

- Az Isten - mondtam, mert akkor azt tanultam éppen hittanon, hogy Isten mindenütt jelen van.

Isten mindenütt jelen van. Kétségbeesetten pörög körbe-körbe az üvegben megrészegedve a sok feketeribizli szörptől.

Aztán rájöttem, Isten főként a citrompótlós kávéban, az adáshibában és a közvéleményben lehet jelen. (...)

Ezek után joggal tarthatnak fura alaknak, érdekes fazonnak vagy éppenséggel regényhősnek. Csak az igazság az, hogy - mint minden - a furcsaság is relatív. Mindenki a saját nézőpontjából látja a dolgokat. És az én nézőpontomból az én saját életem elég unalmasnak néz ki. De mindenkinek csak a sajátja unalmas. Csak a sajátja, kivéve megint engem, a sajátomnál csak mások életét tartom unalmasabbnak. (...)

Reggel három kukacot találtam a zabkásámban. Elhatároztam, hogy ma megint összekeverem az árcédulákat a boltban.

Az ügy nem ment simán, mert alig, hogy kitettem a lábam az ajtón, belebotlottam a szomszédba, akinek citrompótlót tettem a kávéjába.

- Hogy van? - kérdezte tettetett szánalommal. - Azt hittem, betegszabadságon van.

- Betegszabadságon is vagyok - válaszoltam.

- Csak nem?! Súlyos?

- Nem, nem súlyos.

- Milyen szerencse - mondta.

Milyen kár, gondolta, nincs miről tovább beszélgetni.

- Nem jött még ma a postás - mondta.

- Nem.

Meg voltam győződve róla, hogy ebben a kis beszélgetésben is jelen volt Isten. És örültem, hogy a postaládánál tovább nem követett. Jöhetett volna a szeméttárolóig is.

A boltban nem voltak sokan.

Hazafelé megettem egy amolyan széllel bélelt péksüteményt. Kárpótlásul a kukacos kásáért. Gondoltam az alakomra is. Ettől az egy zsírfodorral összetettebb lett. Aztán felmásztam összesen százkilenc lépcsőfokon. És így egy fodorral egyszerűbbé váltam, mert az életet így is fel lehet fogni: energia-bevitel, energiafelhasználás, energiatárolás és háj. Thalész szerint az őselv a víz, Anaximadrosz szerint a végtelen, Anaximenész a levegőre esküszik, Jane Fonda pedig az aerobicra.

Ha az ember élete nem is érdekes, még el lehet mesélni érdekesen. El is meséltem az összegyűlt öt szörpbefúlt darázsnak, hogy milyen érdekes is az élet. Mi mást lássak e gyalázatos hit Istenében, mint szeszélyes és kegyetlen lényt, aki ma teremt egy világot, hogy holnap már megbánja, amiért ilyennek teremtette? - mondtam nekik. (...)

Minden napomról feljegyzéseket kell készítenem. Csak a jó dolgokat írom le, ezt már az elején elhatároztam. Sokszor egy naphoz csak annyi került be, hogy egyszer nevettem és megmostam a hajamat. Az archét a kenyérsütésben leltem meg. Nem a hit a fontos. Talán nem is hiszünk semmiben. A liturgia visz el a hithez. A rozsliszt, a fahéj és a koriander összekeverése; ahogy a meleg massza körülöleli az ujjakat. És ahogy az élesztő megnöveszti a tésztát. A cipó megformálása, a végleges forma kialakítása, barázdák és alkímiai jelek mélyítése a nyers, puffadó tésztába juttat el a lényegig. A sütőben mindez megszilárdul, könnyűvé és forróvá alakul. Fényes lesz a tetejére kent vajtól, és rámosolyog a készítőjére: egyél meg!

Panta plére theón!

Mikor minden széthullik, külön hallom az emberek nevetését, külön világba kerülnek a mozdulataik: néha némajátékhoz hasonló, vagy olyan, mintha egy akváriumban ülnék. A mozdulatok mozdulategységekre esnek szét. Ugyanolyan erősségű inger egy légy elzúgása és egy nő sikolya. A világ félelmetessé válik. S néha megállok a járda szélén, és nem tudok továbbmenni, mert a járda ott véget ér.