A kukkoló

(részlet)

Már annyit gondolkodtam azon, hogyan is élek. Hogy az életet miként élem át, milyen hatással vannak rám a velem megtörténő dolgok. S egyre inkább az a határozott érzésem támad, az életem sokkal izgalmasabb, mint bármelyik történet, amit valaha is írtam.

Nem mintha a stílusom olyan sivár lenne, inkább az a helyzet, hogy az életem teli kalandokkal, s gyakran találkozom érdekes emberekkel. Időnként különös dolgokat cselekszem, és szokatlan helyeken járok – de az is lehet, hogy egyszerűen csak jó szemem van az érdekes dolgok megfigyelésére.

Minden történet, főként az, ami valóban meg is történik velünk, utólag válik izgalmassá, amikor az események már valamiképpen összeállnak. Még abban sem vagyok egészen biztos, nem csak én látok bele összefüggéseket – így utólag.

Egy idő elteltével, ha kellő információ gyűlik össze, az események mintha sorozatot alkotnának. És kialakul a szűrő, amellyel az ember - visszatekintve a dolgokra - , kirostálja, elrendezi azokat. Mintegy magának arra hegyezi ki az ember, amire csak akarja.

Thomas Mann varázslója jár mostanában az eszemben. Meg az, hogy az irodalomtankönyben arra lett kihegyezve az egész, hogy a varázsló a nácizmust testesíti meg. Mármint hogy az ember hogyan veszíti el a saját akaratát, ha egy ügyes hipnotizőr hatása alá kerül, azaz ha a nácizmus ideológiájának, propagandájának áldozata lesz.

Annakidején, a nyolcvanas években elég merész lett volna az érettségin kijelenteni, hogy a varázsló az írót szimbolizálja. Még valaki azt a következtetést vonta volna le, hogy szerintem Thomas Mann náci. Nagy baromság lett volna ezt gondolni. De Thomas Mann mégis csak úgy értette – a nagy fagyos nácizmusban is -, hogy a szerző úgy játszik az olvasóval, mint macska az egérrel. Mann ugyanúgy húzza az időt a szövegével, mint a varázsló a hosszas előkészülettel. A gyerekek már vinnyognak, de a felnőttek is fészkelődnek a székükben.

A hegyezésről van szó.

Arról az őszről, amikor az időjárás megbolondult. Amikor ősszel nyár volt, télen pedig koraősz. A levegő tele volt elektromossággal, még decemberben is dörgött-villámlott. S a jégesőt nem is említettem még.

Az életemről van szó. Szó szerint.

. . .

Az ősszel Göteborgban kaptam állást. Nagyon örültem neki, csak egy probléma volt: kétszáz kilóméterre laktam Göteborgtól. Úgyhogy albérletet kellett keresnem.

Az első héten egy ismerősnél aludtam egy matracon a nappaliban, és meg kellett várnom, amíg az éjszakai krimi a tévében végetér. A második héten egy másik ismerősnél egy használaton kívüli kihúzhatós ágyon laktam. Aztán még feljebb vitte az isten a dolgom: találtam egy kiadó szobát az Avenyn, Göteborg főutcáján, éppen a Poseidon-szobor fölött.

Bárok, éttermek, színház, múzeum, revű – csak nem nekem. Ugyanis nekem arra nem tellett. Az ablakunk alatti moziba egyszer egy magányos este eljutottam, és megnéztem Almodóvar új filmjét, a Volvart.

Mindig azt hittem, léteznek tendenciák. Tendenciát véltem felfedezni abban is, hogy az albérleteim egyre fényűzőbbek lettek. A szobát az Avenyn nem bírtam fizetni, de rögvest kaptam egy ajánlatot egy ismerőstől, hogy az ő ismerőseinél lakhatnénk, az akvárium mögött.

Hatalmas házuk van, több emelet, és annyi szobájuk, hogy nem egy, de sok-sok szoba közül választhatok, ha ott akarok lenni, s a hatalmas előszobai akvárium mögöttiben biztos meglennék. Semmi probléma.

Én a belvárosban nagyon jól elvoltam. Munka után a kedvenc éttermemben, az Andrumben vacsoráztam; s ha jó idő volt, hazasétáltam, mint egy odavalósi. Élveztem, hogy szemben volt a városi nagykönyvtár, balra a Picasso-kiállítás, este a Cseresznyéskertet adták a Nagyszínházban, a trafik tizenegyig nem zárt be, márványlépcső volt a lépcsőházban, széles a lépcsősor. Egyszer október végén, amikor elmaradtak a délutáni óráim, elsétáltam a belvárosi botanikus kertbe, s még nyíltak a rózsák. Meleg volt. A kertnek az a sarka, ahol a rózsák virultak, különös, sárga, száraz fényben ragyogott. A tenger felől lanyha, sós levegő keveredett a rózsák illatával. Élveztem a kései kellemes meleget.

A háziakat azonban itt sem lehetett megkerülni. Belakták az egész lakást, jelenlétük folyton ott volt mindenütt, mégha nem is tartózkodtak éppen otthon. A konyha sülthússzagú volt, a kiadott szobában régi Göteborgs-Posten számokat tároltak, a fürdőszobapolcon fogselyem és különböző méretű elektromos fogkefék. Papucs, kabát, cigarettavég. Az a szoba, amit béreltem, végtére is egy hagyományos belvárosi lakás cselédszobája volt, és még fizetni is kellett érte. Nem panaszkodhattam.

Munka után felhívtam a családot, akik felajánlották, náluk ingyen lakhatom. Mint kiderült, csak majdnem ingyen. Az ismerősöm ismerőse, a család férfi tagja úgy gondolta, lehetek ott fizetség nélkül, ugyan mit számít! Akkor jövök s megyek, amikor akarok, semmi probléma. De mikor a feleségével beszéltem, ő gyorsan megkérdezte, milyen tanár is vagyok. A megállapodás úgy szólt tehát ezután, hogy heti két angolóráért lakhatom ott. Az utóbbi időben nem voltam még úgy megszorulva, hogy anélkül, hogy a leendő tanítvánnyal találkoztam volna, igent mondtam volna. Elképzeltem, két óra valami rettenetesen hülye kölyökkel, hogy megspóroljam az Avenyn lévő szoba árát. Mindenért kell valami áldozatot hozni!

Tehát munka után felhívtam őket. A nő, aki különben orvos, vette fel, és megállapodtunk, mikor mehetek el hozzájuk. A szobát meg akartam nézni, mégha két angolóráért is, nem ugorhatok bele az alkuba vakon. A Brunnsparkenről busszal mentem Örgrytébe, ahol a család lakott. A nő nagyjából elmagyarázta, melyik házról is volt szó, de nehezen lehetett volna eltéveszteni. Ott sétáltatta a ház előtt Nyuszit, a komondorukat. A kutya nem volt túlságosan nyuszi, de a komondorok minden rossz hírével ellentétben, békésen megszagolta a kezemet.

Bemutatkoztam.

Aranyos kis utca, párhuzamos egy nagyobbal, ahol emeletes bérházak álltak. Ám a kis utcában csak fényűző villákat lehetett látni. A házigazdámék háza sem volt kisebb a többinél. Négy emelet. A földszinten orvosi rendelő, garázs, műhely, szauna. Az első emeleten a férj régi fogorvosi rendelője: még a szék, a fúrógép, a műszerek mind ott álltak letakarva szépen, fehér lepedővel. A középső emeleten lakott a család, míg a padlásteret a vendégeknek tartották fenn, hiszen a nagyobb gyerekek rég elköltöztek, üresen álltak a szobák. Az előszobában mindjárt megláttam balra a faltól falig érő akváriumot. A halak méltóságteljesen úszkáltak le s fel.

A ház előtt egy veterán Mercédesz állt.

. . .

„Semmi probléma” nem volt itthon, csak a felesége, a legkisebb gyerek és a sógora. A sógor még várt arra az estére egy beteget – öregek gombás talpát maszírozta, de a páciens sokat késett. A nő teával kínált, a sógor a tegnapi vacsoráról megmaradt bort akarta a teájába, de a doktornő szigorúan helyreutasította: addig nem, amíg nincs több beteg. Mintha még a teafőző sípolásával egyetemben valamit sistergett volna a fogai között: nem az én házamban, nem az én rendelőmben, vagy ilyesmi. Nem lehetett tudni, mondta, vagy csak gondolta.

A tea mellett volt szerencsém megismerni a férfi életét, egész családját, gyermekeinek neveltetését, hogy a legkisebbik gyerekből nem nagyon akart kinézni semmi, nem is fordítottak rá akkora figyelmet, volt is lelkiismeretfurdalása, és egyszer az a legkisebbik... Az asszony hol masamód mosolygott, hol fitymálóan megjegyzéseket tett, hogy az se úgy volt, meg ez se úgy volt. Egy csésze tea kihűlése mellett egy tesvérpár évtizedes nemegyezése bontakozott ki. Mintha mindketten megfeledkeztek volna arról, miért is jöttem.

Miért is jöttem? Az ember tapasztalatot gyűjt minden pillanatban. Nem volt alkalmam ilyen tömören és mélyen betekintést nyernem egy teányi idő alatt egy hitbuzgó katolikus magyar család történetébe. Ekkor a nő folytatta az emigrációval, az észak-norvégiai kisvárosban töltött évekkel. (Mintha meg kellene kontráznia az öccsét.) Hogy milyen érzés egy orvosnak egy külvilágtól elzárt közösségben, sok-sok kilóméterre a civilizációtól, bároktól, éttermektől, színháztól, múzeumtól, fiataloktól. Az emberek egymásra, és főleg őrá, a fiatal doktornőre voltak utalva. S neki hogy hiányzott az „élet”. Még egy benzinkút sem volt, ahol főtt virslit lehetett volna enni, és kikölcsönözni egy videót szombat este. De mire is tudta volna alapozni a magánpraxist Göteborgban? Miből lett a ház, ha nem a norvég betegekből?

Miért is jöttem?! A ház miatt, a szoba miatt. Szerencsére a férfihoz megjött az öregasszony, akire várt. Felhajtottam a kihűlt Liptont. A doktornő megkért, kövessem, megmutatja a házat. Talán csak nem tartozott minden egyes szobához egy-egy élettörténet. Vagy ha mégis, talán nem az összeset kell most végighallgatnom.

Kellemes beszélgetés, kellemes időjárás, erdőszél, hegyoldal a ház mögött, gazdag szomszédok. Nyuszi egész idő alatt barátkozni akart. A kutya legalább ha barátkozni akar, akkor az azt is akar, nem valami egészen mást. Bort vagy szexvideót szombat este.

A szoba tetszett. Tényleg választhattam. A legidősebb lány szobáját találtam a legbarátságosabbnak. Igazi padlástérszoba volt, ferde fallal, felfelé nyíló ablakkal. A szobában zongora állt, és egy csomó festmény a földön. De mindent vastagon belepett a por, és gyenge volt a világítás. Később a mobilfeltöltőmnek sem találtam egy rendes konnektort.

Mindenesetre úgy döntöttem, az Avenyn felmondok. Talán nem túl nagy ár egy ingyen szállásért két óra angol a gyerekkel.

. . .

A háziasszony egészen a buszmegállóig akart kísérni. Nyuszi is vele volt, mintha csak az érkezésemkor félbeszakadt kutyasétáltatás ott folytatódott volna, ahol abbamaradt. Azzal a különbséggel, hogy nem voltam már a kutyának idegen. De amikor elhaladtunk a szomszédos villák egyike mellett, az asszony lelassított, és elkezdte a házhoz vezető lépcsősort vizsgálni. Volt ott valami sötétes, nedves folt, ami a figyelmét lekötötte.

„Nem gondoltam volna, hogy így fog végződni” – mondta lakonikusan, és tovább bámulta a tócsát.

„Mi az?” – néztem előbb rá, majd a foltra.

„Vér” – válaszolta idegesen.

Nem hittem volna neki, ha nem tudom, orvos. Lehetett volna kiömlött sör, festék vagy bármi más, de tudtam, biztos a dolgában. Kicsit elsápadhattam, és elég kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Talán még féltem is. Sötétedett. Istenem! Mi történhetett ITT, ahol az elkövetkezendő két hónapban lakni fogok? Ám a doktornő kevésbé sem volt meglepve.

„Be kell csengetnem. Meg kell tudnom, minden rendben van-e velük, de kétlem, hogy így lenne.”

Valami meghatározhatatlan, nyomasztó érzés kezdett a gyomrom irányából a torkom felé kúszni: be kell csengetnie, be kell csengetnünk...

„Várjalak meg itt lent?” – kérdeztem halálsápadtan. Mintha felelősséget éreztem volna, hogy kéznél legyek, ha meg kell mentenem őt. De ő nyugodtan – akár egy profi körzeti orvos – így szólt:

„Nem, nem szükséges!”

Hát egymagam folytattam a buszmegálló irányába az utat.

. . .

Az egész hercehurca a szobákkal csak azért történhetett meg, mert az egyre növekvő munkanélküliség miatt gyorsan el kellett egy olyan állást fogadnom, amihez ugyan remekül értettem, de a lakhelyemtől meglehetősen távol esett. A gimnáziumi tanárok szokásos életét tulajdonképpen élveztem is. És a nagyváros pazarságát is tudtam értékelni pár év vidéki száműzetés után. Hétközben teljesen beleolvadtam a zajokba, fényekbe és illatokba. Másságom nem tűnt fel senkinek. Annyi a bevándorló Göteborgban, hogy ha nem szólalok meg svédül, észre sem lehetett venni, nem vagyok svéd. Nem vagyok svéd, és nem vagyok göteborgi sem. Szerettem volna göteborgi lenni, és kicsit sajnáltam, hogy minden csak ideiglenes.

Az álláshirdetések rendszeres tanulmányozása napirendem része lett. Sokat böngésztem a Göteborgs-Postent. Az örgrytei tanulmányi kirándulás után a rendőrségi híreket mindig elolvastam. A napi egy lövöldözés, egy-két késelés Hisingében, féltékenységi jelenetek, rablás sötét utcákon vagy erdőszélen, elkóborolt nagymamák, megerőszakolt iskoláslányok, homoszexuálisok a Redbergsplatsen parkjában, narkósok a Centralennél, egy-egy villamos és sportautó balesete volt az átlag. Néha arról tudósítottak, hogy a sebészorvos rossz mellet operált le a rákbetegről, vagy hogy a sok esőzés miatt ez-az beomlott. Az örgrytebeli tragédiáról semmi hír. Talán nem történt bűnügy, vagy ha igen, nem annyira érdekes, hogy a Göteborgs-Posten megírja. Talán az ügy bizalmas, s az áldozat vagy áldozatok nem akarják felfedni kilétüket. Még az is meglehet, semmi ilyesmi nem történt. Baleset volt. Lehet, az se. Valami kiömlött oda. Persze egy orvos csak tudja, ha vértócsa az.

Nácizmus vagy nárcizmus. Itt, Göteborgban egyikről sem tanácsos beszélni. Ha svéd az ember, mindkettő majdnem tabu. Márpedig mindenki, aki Svédországban lakik, svéd – mondják a svédek, akik számára a nácizmus is, meg a nárcizmus is tabu. Az átlagsvédet, az itteni Kovács Jánost, Svenssonnak hívják, közepes méretű lakása, közepesen jó kocsija, közepesen elég fizetése, átlagos nagyságú családja van. Egy évben négy-öt-hat hét szabadsága szokott lenni. Nem tűnik ki semmivel, de nem is maradhat alul. Tudja, hogy a királyné töri a svédet, amikor nyilatkozatot ad a tévében. Egyszer még a királyné szüleinek a múltját is felhánytorgatta a média, de csak egyszer. Azóta Svensson megelégedett a királynéval és a sajtóval. Aztán itt az ember nem tömjénezheti önmagát, mert magamagának is áltagos, közepes, elég kell legyen, lagom – ahogy svédül azt mondják. Panaszkodni nem svéd. Nem is panaszkodhatom. Volt szerencsém Göteborgot több szempontból is megfigyelnem. Ennél többet nem is lehet kívánni. Nem mindig jó azonban, ha az ember túlságosan bennfentes, ha túl sokat tud, mert annál többet kell hallgatnia. Hallgatnia a házinéniket, a házibácsikat, házigyerekeket, házisógorokat, háziszomszédokat. Szerettem volna svéd lenni. Megelégedni azzal, ami van.

. . .

A történet azzal folytatódott, hogy a következő vasárnap szépen vettem egy cserép virágot a nőnek, akinél az Avenyn laktam, és elmentem a cuccaimért, amelyek még ott voltak. A házinéni nem nagyon ért rá, éppen csirkecombot sütött. A virágnak nagyon örült. Aztán próbálta kimagyarázni magát, hogy vendég van nála, ne haragudjak, és csak pakoljak nyugodtan, és hogy sajnálja tulajdonképpen, hogy elmegyek. Azonban sem a konyhában, sem az ebédlőben, sem a nappaliban vendégnek nyomát nem láttam. A gyerekszoba ajtaja is nyitva volt, bent senki. A vendég nem lehetett máshol, mint a házinéni hálószobájában. Vasárnapi ebéd a hálószobában? Talán az ágyban? Két tányér, két szép csirkecomb, hasábburgonya, savanyúság. Idegen kabátnak vagy cipőnek semmi jele. Az illető vagy a szobában vette le a cipőt és a kabátot, vagy cipő és kabát nélkül jött, vagy az az egy pár számomra ismeretlennek tűnő kisméretű cipő az előszobában a vendégé lehetett. De akkor a vendég nőnemű! – gondoltam, s gyorsan hajtogatni kezdtem a hálózsákomat. Úgy éreztem, jobb, ha minél gyorsabban eltűnök, mielőtt valami kitudódna.

Örgrytében nem volt kiadós, magyaros vasárnapi ebéd. Az asszimilációnak már arra a fokára jutottak, hogy delente csak löncs járt, melegétel pedig négy előtt nemigen. Ezt a fajta átalakulást már több helyütt megfigyeltem magyaroknál. Először csak kicsit keveredik a szokás, még az asszony ki-kimegy a piacra magyar kenyérért, gyulai kolbászért, tepertőért. Magyarországról időnként elhurcolnak pár zacskó diót, mákot. Aztán a helyi speciális jelenségekre többé már nem keresnek magyar megfelelőt: a dolgok lagom nagyságúak, az IKEÁ-ba stombuss-szal (csuklósbusz) megy az ember, a köttbullarral (minifasírt) lingonsyltet (vörösáfonyaíz) esznek, a gyerek reggel havregrynsgrötöt (zabkása) kapjon, ünneplik a midsommart (nyári napforduló), és nem láttad, hova tettem a mössámat (sapkámat)?

A háziak gyereke már alig beszélt magyarul. Minden megkezdett magyar mondat két-három szó után elhajlott, elferdült, elfordult a magyartól. A svéd szavak magyarul ragozódtak, a közös kifejezések furcsa kiejtést, dallamot kaptak. És ebben a kavarodásban nekem nem kis energiámba telett kihámoznom, mit is akart tőlem ez a kis hibrid szörny, ez a házigyerek.

Az angolházival kezdtük. Aztán meg kellett néznem az alagsorban a tévészobát, a hobbiszobát, apunak a műtermét, a miniatűr műanyag szerepjáték-figurákat, a sakk-készletet, amivel a városi döntőben tizenhetedik lett, a karácsonyra készülő hajlítható testű mikulásfigurát, a sok összeszedett fenyőtobozt, a cápaálkapcsot, és a valódi csontvázat a szekrényben. Majd anyu elmagyarázta, hogy került a csontváz Magyarországról ide. És hogy ne ijedjek meg, de igazi.

Fáradt voltam. Egyedül akartam lenni. Nem voltam kíváncsi semmire már a házban. És senkire a háziak közül. Pihenni akartam. Könyvet olvasni? Zenét hallgatni? Vagy csak hallgatni. De egy valamit még meg akartam kérdezni a doktornőtől, amikor a gyerek kiszaladt az ebédlőből. Hogy mi lett a vértócsával.

A nő azonban azzal a képtelen válasszal jött, hogy beszélt a szomszéddal, aki azt mondta, rozsdás víz volt csak, és már szóltak a vízszerelőnek, hogy baj van a régi csövekkel. Mindezt olyan nyugalommal, természetességgel adta be nekem, hogy kezdtem hinni neki. Rozsdás víz. Rozsdás víz. Rozsdás víz. Ha sokszor mondogatja az ember, még bebeszéli magának a végén. Ezt nem lehet megkérdőjelezni.

. . .

Az örgryteiek büszkék Örgrytére. Azért szeretnek ott lakni, mert közel van a városközponthoz és a természethez is. A városrész neve a nagyjából ezer évvel ezelőtti feljegyzésekben bukkan fel először. A régi időkben a helyneveket sokszor a környék földrajzi jellegzetességeit után adták . Ezért a legvalószínűbb az, hogy a szóösszetétel, ör-gryte azt jelenti, homokkő. Az ör vizes homokos, kavicsos terület elnevezése a régi svédben, a gryt, amit a vikingidőkben még grjotnak írtak, pedig azt jelenti, kő. Egy másik magyarázat szerint a mai lyuk, rókaodú jelentésű gryt a környéken található jégkorszaki földbevájt kis mélyedésekre utal, s innen a név.

Mindenesetre Örgryte gazdag. Gazdag történelme, vallástörténete van, és gazdag emberek lakják. Úgy is mondhatnánk, Göteborg Rózsadombja, olyan negyed, ahol a város legimpozánsabb villái találhatóak. Két hatalmas temploma is van, a középkori Régi Templom és az Újtemplom, a világhírű északnémet barokk orgonájával. És jó svéd szokás szerint a templomkert egyúttal a temető is, így a templomokat mindenütt sírok veszik körül. És a templomkerteket további sírok övezik. A környéken sok a parkerdő és a temető: a lundeni Újtemető – pont szemben a katolikus iskolával, a Danska út elején a Keleti Temető, az Överåsparken – ahol jónéhány fa törzsét átöleltem az őszön.

Nos, a spontán kertvárosi hangulat mögött komoly várostervezés áll. Az angolpark Skóciában kószáló vikingekkel kezdődött. A dán Camus keresztje a mai napig látható Kelet-Skóciában, az Angus-járásbeli Monikiénél. Egy kis halmon áll évszázadok hosszú sora óta, mohával, ezüstös zuzmóval bevonva. A sírkő a Panmure-kastély erdeinek fái között rejtőzik, mintha védelemre szorulna, takarásra, pedig majdnem két méter magas. A vöröshomokkő kereszt az egyik oldalon a keresztrefeszítést ábrázolja, a másik oldalon a dicsőséges Jézus Krisztust. Lent, a megfeszített Krisztus alatt a megkopott kövön kirajzolódik a Nyilas képe, a kentaur egy aspektusa, ami a Szent Bestiárium szerint a lélek test feletti győzelmét jelképezi. A kő hátulján az áldásadó Jézus: fejét hatalmas glória övezi, egyik kezében könyvet tart, a másikat áldásra emeli. Mindkét oldalán angyalok térdepelnek odaadóan, lejjebb a négy evangélista, kezükben az evangéliummal.

A hagyomány úgy tartja, hogy egy bizonyos Camus, a hódító dánok vezetője vereséget szenvedett a piktektől, halálos sebet szerzett, és a kereszt az ő sírhelyét jelöli. A Panmure-család feljegyzéseiben az áll, hogy a sírt 1589-ben feltárták, és amit benne találtak „egy gigantikus magasságú férfi csontjai voltak, koponyája beszakítva”. Ám a kereszt jelképeit még senkinek nem sikerült megfejtenie. Ki tudja hát, kinek a csontjait találták meg? A vadkacsák, fütyülő récék csapatai, a negyven vad hattyú az Északi-tavon? William, Panmure első bárója?

Az Överåsparken, vagy másnéven Angolpark eredetileg a skót származású Dickson-család kastélyához tartozó kert volt. Egzotikus gyümölcsfákkal ültették tele, még üvegház is épült. Az Överås-kastély tulajdonosainak a története visszavezet Angus-járásba, Camus, a hódító dánok vezetőjének síremlékéhez. Hogy megértsük miért olyan fontos körbejárni ezt az egész dán-skót-svéd kérdést itt Göteborgban, be kell látni, hogy Göteborgban nem lehet a dán-skót-svéd kérdés nélkül semmit sem megérteni. Göteborg a délre lenyúló Norvégia és az északra felkúszó Dánia szorításában létezett sokáig. Én pedig az Överås-kastély furcsa történetének bűvöletében.

. . .

Nos, a Svéd Nemzeti Múzeumban található Rembrantnak egy híres festménye, a Julius Civilis összeesküvés. Julius Civilis vezetésével a Batáviaiak szövetkeztek a római hódítók ellen. A kép középpontjában Bobinus Chatti feje látható. A legenda szerint Rembrandtnak egy zománckép szolgált modellül, egy kép, amely egy kardmarkolaton díszlett korábban, Bobinus fiának a kardján. Rembrandt egy barátjától, a westerbinningi Sir Alexander Dicksontól kapta – aki maga Bobinus Chatti leszármazottja volt.

Bobinus egy germán törzs vezére volt, a Chattiké (Macskák). A Macskák a mai Hessenben, vagy ahogy akkor hívták, Turingiában éltek. És bár a Julius Civilis összeesküvés sikeres volt, Bobinus Chatti, aki nem akart a rómaiaknak szolgálni, kiválasztotta törzsének néhány jeles tagját, és 76-ban szedte sátorfáját, és Észak-Skóciáig meg sem állt. Caithnessben (Chattiness) telepedtek le. Skócia kívül esett a római fennhatóság alól, míg Nagy-Brittania nagyrésze római provincia volt. Bobinus, aki betolakodónak, idegennek, bevándorónak számított Észak-Skóciában, hamar beilleszkedett, olyannyira, hogy a pikt király lányát elvette feleségül.

Skócia viszonylag hamar áttért a kereszténységre. A VII. és IX. században gyakorta keveredtek konfliktusba a vikingekkel. Elsőnek Norvégiából érkeztek hódító-fosztogató céllal vikingek, de fokozatosan megtelepedtek és kereskedelmet folytattak. Később a dán király, Villásszakállú Svend idején két dán csapatot is Skóciába vezényeltek Skócia meghódítása céljából. Villásszakállú Svend Dánia, Norvégia és Anglia királya volt, apja, Kékfogú Harald családjával együtt megkeresztelkedett, és Svend a keresztény Ottó nevet kapta. A Skócia ellen küldött csapatokat egy Camus nevű parancsnok vezette, aki 1010 körül próbált partra szállni Firth of Fourthnál.

A skótok királya, Második Malcolm szörnyen kétségbe volt esve, az összecsapások során nem szerepelt jól a skótok összevont csapata. A barry-i csatában a Keith (Chatti) család fejének, Robertnek sikerült megölnie a dán hőst, Camust. De a harcokban Robert is halálos sebet kapott. Mielőtt az örök harcmezőkre távozott volna, Malcolm három ujját Camus vérébe mártotta, s az ujjait végighúzta Robert homlokán és pajzsán.

„Igaz Keith vagy. Légy te és minden fiad Skócia nagymarsalljai.”

Amikor ez elhangzott, felébredtem. Még láttam a skótok királyának sisakját, halványan, ködbe veszőn. Boldogság öntött el és meleg vér - erre ébredtem. Végül is megdicsőültem, nem? De legalább is túl sokat olvasgattam a városi könyvtárban Örgrytéről meg a Dicksonokról, akik ennek a Robert nevű vikinggyőzőnek a leszármazottai voltak.

. . .

Az első hetem lassan telt az új albérletben. Egész nap az iskolában, este pedig abban a városi könyvtárban csücsültem, ami a korábbi lakhelyemhez tökéletesen közel feküdt, a mostanihoz azonban kétszer is át kellett szállnom a busszal. Az sem vígasztalt, hogy álmomban nagymarsall lettem, és a filantróp, nagylelkű leszármazottaim alapították az első nyilvános könyvtárat – annak az ősét, ahol éppen ültem – Göteborgban.

Az egyik este már alig láttam a sok olvasástól, amikor hazafelé tartottam. A buszon pára sűrűsödött és emberszag. A Centralennél sokan szálltak fel, mint mindig, és ugyan nem nyomakodtak, de látszott, hogy elcsigázottan igyekeznek hazafelé a munkából. Nem szokás ugyanis tolakodni.

A körforgalomnál jeleztem, és ahogy a busz befordult, láttam, a mi megállónkban már csak én szállok le. Elég késő volt, olyan tizenegy körül. A gimnázium hatalmas épülete koromsötéten uralkodott a környéken, csak a vészkijárat lámpái égtek. Az utcában elég sok fa állt, az utcai lámpákat eltűntették a fák kusza lombjai. Sárgás-barnásan vibráltak az őszi levelek. Amit nem szerettem, hogy ősszel minden nyálkás lett. Úgyhogy a lábam alá kellett nézzek, nehogy megbotoljak egy-egy kiálló gyökérben, vagy elcsússzak az avaron. A tőlünk három házra lévő kis parkolóban most is ott állt a lengyel kisbusz, amit már első látogatásomkor megfigyeltem. Kicsit összerándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, talán lengyel vendégmunkások gyilkolták meg a szomszédot.

A gimnázium után a katolikus óvoda, utána a püspök háza, majd a parkoló jött. És éppen ilyen sorrendben lett egyre sötétebb – a püspöknél még égett a lámpa a verandán. Aztán még egy ház, és a szomszédunknál semmi fény, de nálunk sem. A bejárati ajtóhoz közeledve szerencsére a kinti lámpa felgyulladt, legalább azt láttam, hova dugom be a kulcsot. De bent már nem találtam a villanykapcsolót. Az ember pár nap után nem emlékezhet az összes nyavalyás kapcsoló elhelyezkedésére! Elég volt megjegyeznem, mi hol van azon az emeleten, ahol én laktam, meg a konyhában. Bár pár dolog még ennyi idő után sem akaródzott működni. Apró kellemetlenségek, mint hogy nem mindig volt melegvíz a fürdőszobában, és nem bírtam a logikáját megfejteni: mikor van és mikor nincs . Aztán kanalat se találtam a konyhafiókban, kést, villát igen, de kanalat nem. És az előszobai villanykapcsolót sem. Ezért ki kellett a bejárati ajtót nyitnom, hogy a kinti villany félhomályában megtaláljam a villanyt. Aztán már gyerekjáték volt a lépcsőházban tájékozódni. Csak, úgy látszik, sokat csöröghettem, mert ahogy mentem fel a lépcsőn egyszer csak azt hallottam, valaki svédül kiabál:

„Ki az? Ki van ott?”

Válaszoltam, majd susmogást hallottam, aztán ugyanaz a hang még egyszer megkérdezte, mintha nem is válaszoltam volna:

„Ki az?”

Aztán csak azt éreztem, valami hatalmas és hirtelen légnyomás beborítja az egész fejemet, és elsötétül előttem minden. Valahogy így érezhetett Camus kapitány, amikor a koponyáját beszakították.

Visszakerültem a csatatérre. Láttam Második Malcolmot. Kissé arrébb tőlem ott hevert a dánok Camusje. Vacogtam, és angyalokat láttam, mintha már Camus is röpködött volna, vagy a negyven hattyú az Északi-tavon. Mindenbizonnyal látomásom volt. Csak azt hallottam, a király bejelenti, a mieink győztek. Aztán ahelyett, hogy az időben visszamenve újra átéltem volna az életem során velem történteket – mint minden rendes haldokló -, az időben előrefelé szálltam. Láttam a skót királyokat, és a Keith nagymarsallokat, akiknek időnként nagyobb hatalmuk volt, mint a királynak. Láttam utódom, Robert Keithet, aki birtokainkat kiterjesztette, és a nagy népi hőst, „Dick” Keithet is, akinek a gyermekei kapták először a Dickson nevet. Láttam az aberdeeni egyetem alapítóját, George Marsallt, a püspököket és espereseket, kiket mind a mi családunk adott Skóciának.

Valahogy aztán Svédországba is megérkeztünk.

Persze sok időnek el kellett telnie. A múltat vagy jövőt megszépíti az emlékezet. A várakozás, a bizonytalanság, a szegénység, az utazás nehézségei, az idegen emberek és szokások, az ismeretlen nyelv, a furcsa időjárás – mind-mind az ellen szólt, hogy az ember elhagyja a hazáját.

(folyt. köv.)

Az áruló

Dél van. A nagymutató kéjesen rámászik a kismutatóra. Elmaradt az utolsó két óránk, és hamarabb hazajöttem. Valami finom omlettet akarok csinálni ebédre, krumplival, olajbogyóval. Az olajbogyó kuriózum ekkor még, sokan nem is tudják, milyennek képzeljék el az ízét: sós? édes? Pedig leginkább kesernyés. Van petrezselyemzöld a hűtőben, s elkezdem pucolni a krumplit. A menzán mindig nagy a tumultus, a kollégium alagsorában van, a folyosó keskeny és kevés a levegő. A negyedikes fiúk mindig előre tolakodtak a nagy büdös testükkel, és nem számít, hogy már én is negyedikes lettem, kialakult bennem egyfajta utálat a menza iránt. Mindamellett tavaszi délutánonként érdekes volt a téglajárdán végigszökdécselve a tömeg védettségéből ámulni, milyen hatalmas és izgató a negyedikes fiúk teste.

Klári még nincs itthon, senki sincs itthon, élvezem, hogy egyedül vagyok az egész lakásban, mintha az egész csak az enyém lenne, élvezem, ahogy a konyhaablakon besüt az őszi nap. Az omlettnek jó az illata, ekkor fedeztem fel a szerencsendió és a tojás találkozásának örömét. Ebben a lakásban három gourmet is lakik: a háziak nagy konyhaművészek, a fagyasztó, a hűtő tele van finomságokkal: nyúlpaprikás, szalontüdő, marhapörkölt, töltött káposzta füstölt oldalassal – érzem a szám szélén a gombapaprikás ízét, és ahogy a tarhonyaszemek végiggurulnak a nyelvemen.

Egyedül vagyok, ki akarom használni a helyzetet, bemegyek a nappaliba, az ő szobájukba, és elkezdek a szekrényben matatni. Klárinak szép ruhái vannak, finom kosztümjei, selyemsálak, francia parfüm. Kipróbálom a parfümjeit, felpróbálom a cipőit, a ruhái nagyok rám, de elkezdek kosztümökről ábrándozni, annak ellenére, hogy nem volt még egyetlen olyan kosztüm egész életemben, ami illet volna rám. Valószínűleg nem vagyok alkalmas eme ruhafajta viselésére, sem testileg, sem lelkileg. Könyvek azonban alig vannak a polcon, és fényképeket sem találok sehol, csak számlák, a casco, szerződések meg ilyesmik. Semmi családi, semmi kompromitáló, semmi személyes, semmi. Klári az anyu unokatestvére, még anyuról sem tudok meg semmit.

A legszívesebben ezt most lerajzolnám, ahelyett, hogy szavakba bontogatnám szét a családi emlékeket, hiszen az egész csak az én emlékeimben él így, a többiek csak egy túlérzékeny, hisztis tinédzserlányt látnak, semmiféle történelmet vagy történetet...Valakinek azonban ezt a szerepet is fel kell vállalnia, s a prófétaság kényelmetlen szerep! Hirtelen minden érdekelt arca megjelenik előttem: tágra nyílt szemek. Családi titkok elárulója leszek a szemükben. Áruló.

Klári ruháit azért mertem csak felvenni, mert korábban ő maga vezetett be a budoárjába. Nem volt gyermekük, és gyermekük helyett gyermekük voltam (míg náluk laktam) – legalább is szerintük. Kaptam babát, pedig már majdnem tizennyolc voltam, Klári megmutatta, hogyan kell a sálakat hordani, hova kell fújni a parfümöt, s miért pont oda, ha a férfiak kezetcsókolnak, elbódítsa őket, s hogy egy úrinő sohasem visel szoknyát harisnya nélkül, még a legnagyobb hőségben sem. Nem volt gyermekük, és gyermekük helyett gyermekük voltam. Meg is akartak tanítani jó pár dologra. Például főzni. Nem mondom, jól főztek mind a ketten. A legnagyobb kulináris érdekesség számomra a szalontüdő volt. Nem hinném, hogy megszerettem, de annál bizarabbnak, erotikusnak tartottam a finom kis rózsaszín lebenypárnácskákat és az édes mazsolát a szürke lében. Ennek akkor lett jelentősége, amikor édesapám tüdőrákos lett, mint nagyapám, és műtétre került sor. Egy tüdőlebenyt el kellett távolítani, de a rákot már így sem lehetett megállítani...

Négyig egyikőjük sem jött haza. Elmosogattam, bekaptam egy szem selyemcukrot – a szekrényemben a ruhák mögött ott a Sztolicsnaja. Nem szoktam inni, részeg is talán kétszer voltam életemben, de ezek itt ittak rendesen, és nekem, a gyereknek nem adtak. Végignéztem a pálinka, a gyomorkeserű, a házibor, az almabor hogyan csorog le a torkukon evés előtt, evés közben, evés helyett, s hogyan válik a tekintetük egyre ködösebbé, mozdulataik egyre lassúbbá, egyre kevésbé összehangolttá. Mintha valami lelassított csehszlovák komédiát kellett volna néznem, és tilos volt röhögni.

Nekem azután, hogy kijöttem Svédországba a legnehezebben a múltidő ment. Mélységesen tisztában voltam az igék múltidejének képzésével, és azt is tudtam, mint rendes germán nyelvekben, a gyenge (sic.!) igék rendhagyóan alakulnak át a múltban. Min pappa är bibiotekare och han bor....Apukám könyvtáros és ... él. Élt, könyvtáros volt, és orosztanár is volt, és kék szeme volt, volt, volt, volt...A gyenge igék rendhagyóan alakulnak a múltban. Apám múltjáról már nincs módomban többet megtudni. Maradt anyám.

Édesanyám érdekes családtörténettel rendelkezik. Az apja téeszelnök volt, a keresztapja városi párttitkár, az unokatestvére, Klári polgárvédelmi parancsnok, a férje üzemi párttitkár, és anyám valahogy úgy érezhette magát, mint valami kis hercegnő, mikor a téesztagok lerótták tiszteletüket. Kérdezd meg Gábor bácsit (nagyapámat), mit vágunk ma, sertést vagy marhát? – Hát olyan marhát, mint te vagy! – válaszolta anyám. Vészesebb időszakban is – csak erre emlékszik – le kellett reggelre meszelniük a pártellenes falfirkákat. Lincselésről nem volt szó, arra csak Klári emlékszik, nyilván egy fokkal közelebb a vészhez. Részletekről nem beszél. Elszorul a torka. Az apját és az anyját is - édesanyám keresztszüleit -régen eltemették. Rendesen megtanulta tehát a múltidőt.

Amikor anyukámról kérdeztem Klárit, csak mosolygott, anyukám jó kislány lehetett, mert fogalma sem volt, mi az a Rolling Stones, ellenben Klári nagyon is tudta. A százdioptriás szemüvegén keresztül nézett rám, így a szemei óriásivá guvadtak, és cinkos kacsintásokkal jelezte, tudta bizony, mi az a Rolling Stones! Bazsit, anyu húgát valamiért nem állhatta. Engem, amikor még nagymamáménál laktam (a gimnázium első három osztályában), az utcában vagy Bazsikámnak, vagy Mancinak – anyut hívják így - szólítottak a vénasszonyok. Nagymamáméktól azonban pont Bazsi miatt kellett elhurcolkodnom. Nem tudom miért, de én sem állhattam őt.

Azt hiszem az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy kellemes későnyári délután Bazsi a virágoskert és az illatos kecskecsecsszőlő mögött állva előadta anyámnak, hogy én miként zaklattam a szomszédait, hogy milyen részeg lehettem, hogy azok mennyire fel voltak háborodva. Én az egészről semmit sem tudtam, illetve nem így tudtam. Késő este ért a vonatom Debrecenbe. Építőtáborban voltam. Hazafelé már nem volt csatlakozás, nagyanyámékhoz is csak nagysokára lett volna, szóval kimentem Bazsiékhoz, aludtam már ott korábban is. Mindig otthon voltak, kivéve most. Nehezen tudtam akkor még uralni az érzelmeimet, amikor a számításaimat valami keresztül húzta, hiszen alig voltam tizennyolc. Talán a kétségbeesett kérlelés, ahogy a szomszédékkal beszéltem, hogy ne engedjenek az utcán aludni, hadd várhassam meg a nénéméket náluk, engedte őket arra következtetni, részeg vagyok. A fáradtságtól bizonnyal szédeleghettem is. Nem gondoltam, hogy a szédelgés, a kissé irreálisan alázatos könyörgés azt és csakis azt az asszociációt kelti a felnőttek fejében, hogy az illető részeg. Én még őszinte voltam, és elmondtam az én verziómat is. Anyura sandán bazsalygott a húga. Kinek hisz? Szégyenkezve pirított rám. Egy világ omlott össze bennem! A felnőttek egymásnak hisznek. Összeesküvés. Tovább nem maradhattam nagyanyáméknál, mert Bazsiék minden hétvégén ott voltak, és sanda vigyorát még akkor is láttam, amikor ott sem volt.

Aztán jöttek a leckék a Pártos családnál. Leckék öltözködésből, viselkedésből, puccosságból, főzésből. Emlékszem, tőlük tanultam, hogyan készül az Esterházy-rostélyos (Rostbiff á la Esterházy – ahogy ezt itt, Svédországban is ismerik). Negyedikes gimnazista voltam (hisztis tinédzser), amikor ezeken átestem. Annyi kritikai érzékkel még hisztis tinédzser létemre is rendelkeztem, hogy végtelenül nevetségesnek tartsam: egy párthű házaspártól kellett eltanulnom az Esterházy-rostélyost! De azért vágtam a sárgarépát, a petrezselyemzöldet, és a rostélyosszeleteket – ahogy a nagy szakácskönyvben áll – gyöngéden kivertem, megsóztam, beborsoztam. A legizgalmasabb rész a kanál mustár és a csipet cukor volt, azon kívül persze, hogy egész gyerekkoromban nem ettem marhahúst, s csak most tanultam meg a marha sütésének rejtelmeit. A rostélyossal semmi bajom nem volt, ellenkezőleg, egyfajta édes cinkosságot véltem érezni ki belőle a mustárnak és a csipetnyi cukornak köszönhetően. Ez volt az az időszak, amikor Esterházy Pétert én és a magyar irodalom felfedeztük. A magyartanár engem bízott meg azzal, hogy Esterházyról (aki sose fésülködött a tanárom szerint) én tartsak beszámolót, mert hozzám úgy illik. A Termelési-regényt (Kisssregény) rajtam kívül nem is értette senki, úgyhogy a beszámolóra ötöst kaptam. Egy osztályellenes leszármazott és egy osztályellenes rostélyos. Elképzelhetetlen gyönyört jelentett számomra egy hű kommunista asztalnál beleszelni egy osztályellenes rostélyosba – miközben erőteljesen a fésületlen Péterről fantáziáltam...

Aztán jött a bor. Aztán az olcsóbb almabor. Aztán meg kellett tanulnom a csárdást. Egy kört az asszonnyal, egyet az emberrel roptam. Nekem bor nem járt – gyerek, csak zaba és csárdás. Aztán a pörkölt beleborult a hűtőbe. Klári a hűtő előtt térdepelt, szedegette ki a húsdarabokat ( Na, mit vágunk ma, sertést vagy marhát?), próbálta a piros zsírt kitörölni...Micsoda pocséklás! Apai nagyanyám a pörköltzsírt még harmadnapon is kenyérrel törölte ki a lábasból. S a részegember (-asszony) gyerekesen elkeseredett harca az odadermedt zsírral! De rossz volt nézni. Megsajnáltam őket. Egy tinédzserlány megsajnálta a magukból kivetkezett felnőtteket, rokonokat, szülők helyett szülőket. Ha a szüleim tudták volna mindezt, nem valószínű, hogy sokáig élvezhettem volna párthű leckéiket az életről és az Esterházy-rostélyosról. Megsajnáltam Klárit, mert a férje már teljesen be volt állítva, segítségre tőle nem számíthatott, s maga is el-elvétette a konyharuhás célzásokat. Elvállaltam, hogy majd én kitakarítom a hűtőt, annak minden sarkát.

Volt egy tévésorozat akkoriban 56-ról: az ellenforradalomról (sic.!). Kláriéknak különösen nagy jelentőséggel bírt ez a sorozat. A nyolcvanas évek végén járunk Magyarországon, nagyon nagy szükségük volt igazolásra, hiszen minden kezdett sorra megdőlni, megszünni, eltünni vagy átalakulni. Végtére is a megélhetésük forgott kockán: üzemi párttitkár és polgárvédelmi parancsnok házaspár. Hiszen látták már gyermekkorukban, itt is lincseltek, féltek, mi lesz apuval, el kellett bújniuk, reggelre lemeszelni a rendszerellenes falfirkákat. Féltek. Féltek. Féltek. Én pedig kéjesen gondoltam hol Péterre, hol meg a rostélyosra. Büntetésből minden csütörtök este kötelezően a tévé előtt kellett ülnöm, és néznem valamit, amihez nekem semmi közöm nem volt. Én nem éltem még akkor, és történelemből sem jártunk még ott. Volt is egy saját kistévém, de kiharcolták, hogy velük üljek a tévé előtt, és komoly képet vágjak, őszintén sajnáljam azokat, akiket sajnálni kellett, és megvessem az ellenforradalmárokat és minden osztályellenséget, beleértve az Esterházyakat is. Sírt a lelkem. Nem értettem, hogy lehet egyszerre megveti egy családot, és élvezettel falni a róluk elnevezett rostélyost, és még nagyobb élvezettel falni a könyveket, amit egy másik olyan írt!

Ezért volt a szekrényemben a ruhák mögé bedugva egy liter Sztolicsnaja. S most, mielőtt Klári vagy a férje hazajöttek volna, inni akartam egy kicsit. Bánatomban, szabadságomban. Megengedtem a kádat forró vízzel. Csak úgy az üvegből akartam egy kortyot. Az üveget azonban valaki már kibontotta. Ihatott is belőle, mert valamivel kevesebb volt benne. Rájöttem, hogy kutattak a ruháim között, lehet a táskámban is, a leveleimet is láthatták, a szerelmes leveleket, amiket magamnak írtam, meg azokat, amiket a barátom írt nekem. Most aztán nem volt kedvem röhögni. Most már azt sem élvezem, hogy egyedül vagyok itthon. A kád forró vizet sem.

Fordul a kulcs a zárban. Még ruhátlan vagyok, bekulcsolom a fürdőszobaajtót, és felveszem a köntösömet. Megjött Klári férje. Itthon vagyok! – kiáltja, mintha nem látnám. Kipakol a szatyorból. Orvosnál volt, meg a patikában. Nyugtatók. Megszüntették az üzemi párttitkárságot, most majdnem hogy munkanélküli, majdnem hogy elképzelhetetlen számára a helyzet, ezt a szót, munkanélküli csak a marxista szemináriumokon hallotta, nem tudja magát mivel azonosítani. Erre csak később jöttem rá. Ezt egy tizenéves nem tudja még. Nagyapám, a néhai Gábor sem tudta, mi az a magnó, mindig azt mondta rá, magló; a Rico vattagyárat, ahol Jóska, Klári férje dolgozott is rigónak hívta.

Hallom, ahogy kiviszi az üres almaboros üvegeket a spájzba, és kiveszi a vacsorát. Te kérsz? – kérdezi, de mondom, hogy már ettem. Felöltözöm a szobámban. Az egész folyosót finom parfümillat árasztja el. Nem olyan, amit Klári használ, ez saját. Kicsit fanyarabb, pimaszabb. Jóska nekilát a vacsorának. Odahív magához, megkérdi, hogy ment ma az iskolában. Mondja, este elmennek Klárival színházba. Oda én is szoktam menni. Mosolygok. Sokkal gyakrabban szoktam menni, mint ők. Klári később jön. Elkezd bort inni. Kérdi, én kérek-e. Nem, köszönöm. Kicsit meglepődöm. Elegem van a csütörtök estékből, a csárdásból, az alkoholszagból, a hálószobából kiszűrődő zajokból, a férfi nézéséből, az asszony vaksiságából, hogy nem volt gyerekük, és meg akartak leckéztetni, hogy pont ők akartak megleckéztetni, akik iránt semmi tiszteletet nem éreztem, hacsak azért nem, hogy végtére is ők mégis csak felnőttek.

Eszik, iszik, mosolyog rám, és néz. Én azt hallom, ahogy minden mozdulatukra nyikorog egyet az ágy alattuk. Félni kezdek. Felállok, hogy kimenjek. Ő is feláll, hogy egy másik üvegért menjen a spájzba. Megyek a szobám irányába. Ő jön utánam. Hátrálok, nyúl felém. Csak nem félsz tőlem? – kérdezi mosolyogva, de én becsukom rá a szobám ajtaját, és fordult egyet a kulcs a zárban.

De nem menekültem meg. Nem, nem. Ilyen helyzetben a gyermek lelkében egy világ dől össze. A felnőttekbe vetett bizalom, s ennél rosszabbat nem lehet elképzelni. De igen. Azt, hogy a lelkes, ártatlan lélek magára veszi mindazt a mocskot, zavarodottságot és felelőtlenséget, amit a felnőtteknek kellene tisztázniuk. Magát okolja, kétségbeesik, fél, fél és összezavarodik.

Mitt tettem, amivel felhergeltem ezt az embert? A túl sok parfüm. Mit akar ez velem? Rámtöri az ajtót és megerőszakol. Érzem a boros lehelletét a nyakamon. A barátomra gondoltam, amikor a színház kelléktárában először megcsókolt. Szenvedélyesen átölelt és éreztem, ahogy hideg kezével kibontja a ruhámat, a testét hozzátapasztja az enyémhez és beleszel a húsomba. Hideg borzongás futott végig rajtam. Finom rezzenések, az orrcimpa kutat, a test magába szívja az ingereket. Lassan és gyöngéden szeretkeztünk. Klári sehol. Végre Jóska elmegy az ajtó elől. Én nem merem kinyitni az ajtót addig, amíg Klári otthon nincs.

Nincs vége, nincs vége, nincs vége. Minden szeretkezés emléke a fejembe tódul, az a hatalmas emberi tapasztalat, amely fajunkat fenntartja, a vágy, az alantas, a nyál, az izzadás, a riadalom, a mezteleség, a kiszolgáltatottság, hogy nem tudok már a tömegbe elrejtőzni a negyedikes fiúk büdös és egyszerre izgató teste elől, mert itt van egy rajtam, bennem, mert én vagyok az. Otthon erre engem nem készítettek fel. Nekem semmi tapasztalatom nincs. Apám komoly, túl komoly és rideg volt, meg se lehetett ölelni. El sem tudtam képzelni, hogy apám és anyám egy ágyban, egymáson fekszenek. Soha nem láttam őket még csókolózni sem. Én ezt nem tanultam meg tőlük. Senkitől sem tanultam meg. És hirtelen saját magamat láttam a legundorítóbbnak. Gusztustalan kis vágymócsingnak, amit csak utálni lehet. Nem menekültem meg.

Ezek most elmennek. Milyen jó. Eltervezem a saját gusztustalanságomnak, undoromnak a likvidálását, hogy mit veszek be, hogy levágom a baba haját, hogy eszem egy almát, hogy legyen a gyógyszernek ideje hatni, hogy elmegyek e körzetihez, hogy bevisznek, hogy befektetnek, hogy nem kell oda SOHA TÖBBET VISSZAMENNEM!

A körzeti egy harmincas férfi. Csinos, ápolt. Kérdez, mert nem is nagyon hiszi, mit tettem, és hogy miért jöttem el az orvoshoz. A legkevésbé sem akarhattam meghalni szerinte. Kérdez, hogy terhes vagyok-e, hogy rossz jegyeim vannak-e, hogy szakítottam-e a barátommal. Tipikus felnőttkérdések. Az eszébe sem jut, hogy ne engem vádoljon, hogy ne bennem keresse a hibát, hanem másban, egy másik olyan felnőttben, mint ő. Hallgatok, nem szólok, mert sohasem szólok, ha akarok valamit, inkább hallgatok. Még húsz évig kitartóan hallgatok erről.

És évek hosszú sora telt el így, tanár lettem, majd egyre jobban úgy nézett ki, hogy Svédországba költözöm. Az utolsó irodalmi műsort még megcsinálhattam 56-ról. El akartam benne búcsúzni az iskolától, ez egyértemű volt számomra, bár nyíltan nem tehettem meg, és kézenfekvő volt az is, hogy a műsor szövegét két kedvencemtől fogom kölcsönözni: Domonkos Istvántól és Esterházy Pétertől. Domonkos szövegei adták az átmenetet: keletről nyugatra az összes emigráns szemszögéből, és az én kis privát történetem szemszögéből is. Esterházy Kis magyar pornográfiája alkotta a forgatókönyv gerincét – anélkül, hogy maga a mű címe elhangozhatott volna, végtére is 56-os középiskolai megemlékezés...Mosoly. A gyerekek hol értették, hol nem, a kollégák totális zavarodottságban, én pedig a függöny mögött – mint minden iskolai ünnepség során – az „áruló” kaján mosolyával az arcomon ültem, tudtam, az én tanítványaim nem fognak belesülni a szövegbe, soha nem fognak belesülni egy Esterházy-szövegbe, rostélyosba, semmibe sem fognak belesülni. És így is lett.

Most is küszködöm még a múltidővel. Sokszor nem ugrik be a rendhagyó alak, vagy angolul ugrik be, vagy jelenben mondom, vagy sehogy. Hallgatni is egyfajta stratégia, ezt az itteni bevándorlók is kiválóan tudják, értik. Hallgatni arany. Hallgatni Domi. Hallgatni. Hallgatni. Hallgatni.

Nem tudom, hogy fog ez a történet elsülni a rokonok körében. Annak idején én a világot úgy érzékeltem, hogy a felnőttek összefogtak ellenem, hogy nem adnak hitelt a szavaimnak, a sok szörnyűségnek, amit ártatlan szemekkel végignéztem. Inkább nem mondtam, nem mondtam semmit. A semminek a szavahihetőségét nem lehet mérni. A végtelen igazságtalanságérzet azonban mindig összeroppantott – hiszen még gyerek voltam. A lecke fel lett adva. S jobb beszélni, mégha beverik is a fejem – ezt tanultam meg. Ez is egy túlélési stratégia. Halkan elmotyogni, hozzátéve, mindez mennyire szubjektív és relatív. Finoman mosolyogni és megbocsátani a csupa megfélemlített, zavarodott akkori felnőtteknek, és megköszönni a leckét. Azt hiszem, még mindig csak sajnálni tudom őket, mert bizonnyal a mai napig nem is tudják, mit tettek.